calacitra

A hat államot keresztül-kasul-át roadmoviezo, és a jövő február végén érkező Imtiaz Ali új filmje a Highway, egy vloggal (Highway Diaries címmel) kedveskedik mindenkinek, akit érdekel, hogy hol jártak, mit csináltak, meg hogyan, amikor forgattak meg amikor nem.  

Kábe már egy hónapja is van annak, hogy bizonyos időközönként pici rövid videókat tesznek közzé, amikkel bemutatják az utazást, a filmkészítést, annak az élményét, a tájat, a színészeket. Talán olyan az egész, ahhoz lehetne hasonlítani, mint egy howtomakeitnapló, csak ez mozog, és a narrátor maga a rendező benne.

A legújabb rész éppen Kashmirban készült, ahol is a gujarati népdal énekest Begum Jaannal és kis csoportjával merülünk el a zenében. Az ő énekében elsősorban. Szép.  

Csak jelzem, hogy Dhoomék nem felejtettek el marketingelni, csinálják ők szép számmal, azzal nincs gond, inkább a tartalommal, amit seringelnek, az nagyon vérszegény. És nem akarom, nem is szereném elkiabálni, pláne én, hiszen nálam senki jobban nem várja ezt a folytatást, de a dalpromóktól eddig valahogy nem estem hanyatt. Pedig joggal várhatna kiemelkedőt ilyen téren az ember, ettől a bw sagatól. De sajnos az van, hogy Pritam az év végére kifulladt, leengedett, vagy csak nem találta a szemüvegét, hiszen két dal után - és még kettőt félig ismerve - ez nagyon lájtos. És még szépen fogalmaztam. Hagyjuk is. Jöjjön más, izgalmasabb, érdekesebb, pl. egy olyan howtomakeit, ami arról szól, hogy Katrina és Aamir hogyan cirkuszoltak az elemekkel, egymással, azokkal az akrobatikai mutatványokkal, amik bizony csak a nézőtérről tűnnek irtó könnyűnek. Megizzadtak ezért, még ha helyenként nem néz ki csodaklsszul.  

Csak hogy tisztázzuk, ha a Saree Ke Fall Se nem lenne, akkor a Gori Tere Pyaar Mein általam egyszerűen csak leitemnumberezett dalbetétje: a Dhat Teri Ki lenne az utóbbi idők hónap legnagyobb slágere. Meg évzenéje. És akkor a Ram Leela (aminek már megint új címe van, őrület) Nagada Sang Dholja mindkettőt üti.  

Persze így is vígan megférnek egymás mellett, hisz míg az egy puritán konvencionális desi muzsika, addig ez partyállat himnusz, a rosszfiúk indulója lett szerte a nagy világban. Amikor amit, ami kell, meg amilyen kedv van, jöhet, idevele, bármelyik is legyen az, csak legyen.

És mivel tegnap az R Rajkumar dalbetétjét már körberajongtuk, így most a Dhat Teri Ki a soros. Ő is megkapja maga ígykészültjét. Irány a Hard Rock Cafe, a tanító Remo, aki bemutatkozik Imran, aki pedig közreműködik eyecandy és más egyéb szerepkörben: Esha Gupta.

Nekem meg megint táncolhatnékom lett, és ebben még az sem zavar, hogy hát az ass-t kisípolják már a refrénben... de no para, képzeljük, vagy inkább plébekeljük oda.   

Shahidnak tetszik, Sonaksinak tetszik, én meg egyenesen imádom.

Nincs mit kertelni tovább, a Saree Ke Fall Se az év egyik leghangulatosabb, legemlékezetesebb, élménydúsabb dalbetétje lett. Ami tényeg attól jó, hogy faék egyszerű. Nemcsak szerintem, a koreo és rendező felelős Prahu Dheva szerint is. Aki megint varázsolt egy nagyot, ott a sivatag kellős közepén.

Meg a színészek között is, egy kis kémiát. Úgy, hogy komolyan egy rúpiát nem tettem volna arra, hogy ez valaha is működhet velük (Yes we made it), ez a jodi akármikor is ebben az életben, ezen a földön. De PD ezért az aki, tartjuk zseninek. Például a háttértáncosokról ha nem mondja, észre sem veszem, hogy háttal vannak, úgy arc nélkül, egy mozdulatot leutánozva konstans. Mert a színészek teljesen elrabolták a tekintetemet. Azok a ruhák is szenzációsak, szemorgazmus az egész, a szárik meg Sonakshin is milyen csudaklasszul állnak. Mennyire gyönyörű így és itt. Tökéletes na. 

Bár a sikert nem csak az ő nyakába kell egyedül varrni, hiszen Pritam is megdolgozott érte, aki már a Race 2-ben, a YJHD-ban is kitette a lelkét, beleadott mindent, és a folytatás is legalább annyira lett gyümölcsöző és fülszimpatikus, mint az említettek vagy a korábbi referenciái idénről. Határozottan évzene a Saree Ke Fall Se, az meg csak hab a tortán, hogy a dalbetét, ami készült hozzá olyan, hogy már el se tudnád képzelni nélküle, vagy ha csak más lenne. Ennek így kellett lennie. És ez így is a szép.

Eszéeszéeszéeszéhá eszéeszéeszédzseszé...

Vishnu Deva. Pont ezt kerestem, vagy akartam már megtudni annyira, hogy ennyire, nagyon. A név egy koreográfust takar, aki többek között ezért a Ram-Leela dalbetétért, az Ishqyaun Dhishqyaunért, azokért a bizonyos táncmozdulatokért, magyarul (ahogy már mondtam) koreográfiáért felelős.

Az alkotó, a tanító, aki itt, ebben az esetben (is) nagyon jól végezte a dolgát, tényleg le a kalappal előtte. Mert ez tényleg csak így működik. Persze a két színészt is megilleti a dicséret. Amit megint összehoztak, együtt, kémiailag, meg mindenhogyan.

És baromira igaza van annak a kommentelőnek, aki a film megjelenés előtt el se tudta volna őket képzelni együtt, működő jodiként, most meg a trailer,a dalbetétek után odáig jutott, hogy inkább nélkülük lenne fura már a Ram és Leela más valakivel, valakikkel.

Azt meg gondolom mondani se kell, hogy ennél jobb ígykészültet se hordott még hátán bw e héten, hónapban. Kötelező képkocka látnivaló. Feldobja meg bearanyozza a napodat. Dobod a szmájlikat konstans, hatalmas. Imádnivaló az egész.