calacitra

Ha a Heartless olyan nekem, mint a téli olimpia, akkor a Mashooqana meg a nyári. Mert ez utóbbi inkább érdekfeszítő, jobban vonz - úgy mindenkit, meg amúgy is évszakonfelüálló, ahogy maga a dal. A mester tehát legyőzte tanítványát, a filmzene meg filmet. Itt tartunk.

Meg ott, hogy Gaurav Dagankor új szerzeménye halkan bekúszott a mindennapok ütemébe. Simán az első negyedév legjobb bw filmzenéi között találta magát, bérelt helye van. Amihez még a dalbetétet sem aprózták el.

Derrick Fong (aha) és csapata meg se állt Dubaig, hogy ott táncosokkal, lambokkal, koreoval, repcsikkel, fényekkel megálmodja azt, amitől szerinte is bw az bw.

Ettől. Mert a promó után most azt is szemügyre vehetjük, ahogy készült. És bár kicsit sok a duma, de azért érdemes fellapozni, hajtani utána. Másikánáááá.

Olyan álomszerű, de igaz történet. Arijith Singhet azonnal minden dalba. Akinek szép romantikus balladái nem csak szép romantikus ballada formájában szólnak nagyot. És jutnak el soha nem látott magaslatokba, bele a fülünkbe, meg annál is tovább. Hanem még diszkók népe külön(c)verzióban is iszkolásra ad okot, vonz, és attól zsongasz be túl igazán az új pénteken: csütörtökön. Ahogy nekik készült, direkt nekik, - kiállásgazdag, dábteporientált, tüctüc lételemmel,  de mégse nekik. Gaurav Dagaonkar a Heartless c. film egy dala adja meg akkor és most az ezredmásodpercek kemény ütemét. De vigyázz, csak legyen hogyan kijönni belőle, mert nagyon odaragaszt, oda magához, oda.

Esik a hó, esik a forint, csúsznak az emberek, mint kövek a curling pályán, - erre mondják what a feeling. Vagy nem, nem is, nem is erre, hanem a Heartless egyik dalbetétjére, aminek ez a címe, és egészen másról szól. Nem találjátok ki tényleg. Hármat találhattok. Amúgy meg Gaurav Dagaonkar soundtrackjét még mindig nem hallgattam meg egészbe, pedig már elindultam felé, miután megígértem magamnak, hogy aztán nem hagyom ki semmi esetre sem. Ez meg nem rossz, de az a bizonyos érzés inkább a Mashooqana alatt környékezett meg és azóta sem ereszt el.  

Véletlenek már pedig nincsenek. A történelem meg ismétli önmagát. Ugyanis Gaurav Dagaonkar nem volt rest egy újabb Soniye 'krakent' elengedni bwra, ránk, mert fel vagyunk rá készülve szerinte. Nem volt elég, az két éve, biztos elfelejtettük, talán nem emlékszünk arra, de minket nem lehet megvezetni (vissza, kereshetőek, vagyunk). És ha egyszer bejött, majd másodszor is fog. A baj csak az, hogy ez nem így van. Nem így lett.

A legújabb, Heartless filmhez szerzett KK által előadott nyomába se ér a korábbinak. Persze ettől még illdomos szemeket szegezni a zenei rendezőre, aki ritkán bújik elő a barlangjából (aka kap felkérést), de akkor azért mindig megmutatja mi és ki lakozik benne. A Bass Tu Hi, vagy a Kaafirana is jól példázza, hogy akad még ott potenicál, ahonnan ezek jöttek. És végülis a Heartless korongot is eladta két dal után, nekem legalábbis. Meghozta a kedvem.  

Annyi minden miatt tudnék haragudni erre a Heartless filmzenére, de mégis képtelenség belekötni. Az ok, hogy baromira fülbemászó és talán nem is veszi komolyan magát. Dubai is pl. annyira háttérbe szorul, mint ha nem is ott lenne, tényleg ki tud arra figyelni. Elbújik az a sportkocsik, széplányok, koreo mögött, észre se venni. A fül meg közbe becsapja a szemet. Bűnös élvezet, na.