calacitra

Love Mera Hit Hit...

Kinek a hölgy, kinek az úriember. A két színész most a Filmfare magazin lapjain feszít édes kettesben. S ha már itt tartunk, náluk, akkor a bulvár is úgy tudja, hogy nem tudja mi van vagy mi nincs köztük. Én mondom: a ruha. Egyik nap még egy Kapoor a kiválasztott, a másik nap már nem, szinte és teljesen @követhetetlen ez. De miután két filmben is alakítottak már párt, mindenki rossz, aki rosszra gondol. Sőt. Ha ehhez hozzápluszozzuk a tényt, hogy az új filmben, a Lv/sRB, emlékszel mert emlékszel rá, ugyancsak a megszokott felállás érvényesül, azaz harmadjára szerepelnek együtt hindi moziban - rövid időn belül, akkor teljesen érthető, jogos az összeboronálási igény a lapok részéről. Mindezek mellett hiszem azt, hogy ez a photoset ennek az új filmnek is szólhat többek között. Mert comingol, egy hónap van vissza, video song is befigyel....blablabla. Szóval a lényeg: nem hiába kerültek be pont most és most pont az újságba, vili. Bár az is igaz, hogy ez tök századlagos akkor, amikor a képeket nézed, olvadás az egész. Még akkor is, ha tudjuk jól, hogy Anushka milyen amikor reggel kiugrik az ágyból, without makeup. De inkább nem ragozom tovább a témát.

8852 km. Manutol pontosan ilyen messze volt a szerelem, mielőtt megtalálta volna azt. A személyt, az igazit, a nagy(n)Őt, tudjátok ti jól na. Szóval név szerint ezt a Tanut, akit már a cím is elárul, s akihez az út Londonból jött repülőn (7008 km), aztán vonaton (1300 km), autón (35 km) és riksán 0.8 (km) át vezetett. Mindehhez jött még hozzá az a 20 lépés is, amit a doktorúr megtett míg fel nem ért a szobába és meg nem pillantotta álmai álmát. A nőt, aki nem is figyelt rá, miközben beszélt hozzá idegesen, mert begyógyszerezve aludt ott egy helyben ülve. Ez azonban mit sem számított Manun(kn)ak, mert megtalálta, érezte belül a dobbanást vagy mi és még a telefonjával képet is készített róla, hogy ne feledje el. De ami a legfontosabb igent mondott a házasságra, habár a másik fél erre úgy se lett volna képes. Az igazság azonban az, hogy nem is akart. Most akkor mi lesz?

Az előre elrendezett házasság találkozása az igaz és viszonozatlan szerelemmel már sok-sok bollywoodi filmet ihletett meg az évek alatt. Sikerest, klasszikust, kasszasikert, de ne titkoljuk el, jó pár rosszat is. A TWM azonban egyikbe se tartozik bele igazán. Ami nem feltétlenül baj, de nem is jó. Olyan, mint a vezértémájának használata, a házasság problematikájából való építkezés, amiből megint és megint kiindul elhasználtan, kifacsartan, agyonkitaposottan, hogy aztán végül úgy érezzed, mintha még nem láttál volna belőle egyet se, pedig utalt rá állandóan. Na a TWM után pont ez hiányzott nekem. Nem is az intertextualitás része, hanem a megfogás, az el nem eresztés, az nincs meg benne, hogy látnom kell igen még egyszer, legalább azt az egy jelenetet, ha mást nem. Túl sokat várok, nem tudom. Azonban se hogy se nincs késztetés rá egyszerűen, márpedig az igazán jó bwfilm erről ismert, az igazán magas ismétlési értékéről. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató, sőt. Annak tartom, kifejezetten élveztem _majd_ minden egyes képkocka térfélcseréjét. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, ahogy mindezt teszi. Nekem átlagosan. A TWM tisztes helytállásnak, korrekt kis iparos munkának még elfogadható, de nincs meg benne - az újranézési faktor hiánya mellett - az az érzelemgazdagság, ami miatt bwt elsősorban a romantikus ízeiért szeretjük. Jóllehet nem giccses vagy túljátszott, európai szemnek és fülnek is akceptálható, de a színész és színész és én közötti kémia megragad valahol ott a film elején, a felvezetésnél, és onnan nem igen megy tovább. Talán a film gyengébb második periódusa ennek az oka, ami lassan-lassan egy túlzottan is elnyújtott végben csúcsosodik ki aztán. Ezzel meg el is árultam, hogy milyen érzéssel hagytam ott a TWMt. Kevesebb jóval, mint arra a kezdést követően számítottam, aha. 

Tanu karaktere volt az, ami összezavart leginkább. Egyszer örülök neki, azért, mert nem az n+1 kifinomult valami gazdag mrs india. Ő más. Egy férficsábász, a naugthy girl, aki iszik-dohányzik, nem tökéletes, de nem is akar az lenni. Gondolkodom... tényleg kevés az ilyen női karakter a bwfilmben, vagy akinek akár ennyiből is elhiszem, hogy a mellére tetováltat eztazt. Majd kilép a komédia szerepköréből és romantikusan már közel sem működik ilyen olajozottan Tanu, és az őt alakító színésznő. Itt bizony kevésnek éreztem, de nem csak őt, hanem magát a karaktert, akit a szabad madáron kívül nem tudtak helyes irányba hogyan elterelni a készítők. Lázadónak jó volt szép volt, de és ennyi. A Manut alakító Madhavantól is láttunk már jobbat (lásd 3 idiots akár), de azért itt se okoz komolyabb csalódást. Végig visszafogott, dr létére nem megy bele semmi harcba, néha fel is adná, de ha kell a barátai kisegítik, és küzd a megtalált szerelméért, hogy az övé legyen, nem pedig másé, bármi is történjen vele.   

Amúgy a film romkom, ezt még nem is mondtam. Lehet azért, mert a nevetés inkább mosolygás volt. Vagy, mert még ebből is csak kevés jutott. Most így konkrétan egy jelenet ugrik be, ahol ez tényleg nevetés lett, hail goddess, ugye, még a legelején persze. Valahol emiatt is érzem úgy, hogy a két műfaj itt nem tudott egymás mellett megélni. Nem feküdtek egymásra, szimplán rosszul voltak adagolva vagy se-hogy-se. Pedig van tánc, zene, shaadi-baarat (esküvős filmek, yeah) ami egy a mentőöv, kettő a történet mozgatórugója, három a kellemes, vidám, érzelmes pillanatok első számú felelősei, de hiába jönnek-mennek-jönnek úgy ahogy ezt kell, a nagy magic show elmarad. Még ha fekete füst nem is lesz, száll fel a helyükön, mert ne lett volna pont az pont odaillő és pont kívánatos akkor pont a számomra. Egyszeri nézésre. Arra éppen megfelelő a TWM, addig amíg el nem készül az előzmény vagy folytatásfilmje, mert van róla szó; én azt is nézném. 

A nyolcvanas években az indiai filmgyártási klímát nemcsak a nyersanyaghiány, a filmforgalmazás államosításának gondolata határozta meg, hanem a videópiactól való félelem is. A színes televízió ekkortájt bevezetése mellett a kalózvideókban látták a legnagyobb veszélyt. Egy ellenfélként tekintettek erre, ami az indiai közönséget egyrészt eltántoríthatta a moziba járás vetületétől, másrészt csökkenthette a filmnézők hazai alkotások iránti nagy kedvét is. 1985-ben az amerikai filmek (gyakran hindire szinkronizálva) meg is jelentek a mozikban, miután India megállapodást kötött az amerikai filmforgalmazó szövetséggel. Ez vetett véget az 1971 óta tartó embargónak, ami tiltotta a külföldi filmek importját a hazai piacra.

Később a félelmek beigazolódni látszottak, a rohamos terjedés miatt India filmipara kisebb válságba került. A városlakó tehetősebbek visszavonultak otthonaikba filmeket nézni, míg az évtized végére a hatalmas előállítási költségek miatt a szervezett bűnözés, a követhetetlen tranzakciók és rejtélyes gyilkosságok borzolták a kedélyeket. De mindezek ellenére, a kisvárosokban és falvakban nőtt a mozilátogatottság, és megalakult az NFDC is (National Film Development Corporation), ami minden erejével a filmipar - technológiai - fejlesztésén fáradozott. A mai napig létező szövetség az akkori film- és a videóforgalmazás viszonyának rendezésére koncentrált, napjaikban pedig legfőbb célja olyan alkotások születését támogatni, amelyek bátran felvehetik a versenyt a nemzetközi filmgyártás alkotásaival is.

Aztán a 90-es évek végére bebizonyosodott, hogy a színes televíziózás, a videókölcsönzök, de még az amerikai mozibemutatók hármasa sem tudott felülkerekedni a hazai ízekre szabott hindi filmek iránti keresleten. Ugyanakkor a videokölcsönzők megérkezése Indiába a világ többi részének filmjeit is elhozta a közönségnek, s maguk a filmkészítők is videónézők voltak, s hamarosan szabadon kölcsönöztek motívumokat és stílusokat más nemzetek filmművészetéből. Például az indiai filmkritikusok által „India első hiteles gengszterfilmjének” kikáltott Saya (1998) című alkotás rendezője, Ram Gopal Varma korábban videókölcsönző-tulajdonos volt.

Mindezek után jelent - még - meg a műholdas televíziózás Indiában, ahol a nyolcvanas évekig nem volt számottevő televíziózás. Az első privát, hindi nyelvű műholdas csatorna, a ZEE TV 1992-ben kezdett sugározni, ami átalakította a filmek forgalmazási stratégiáját. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évektől a hindi filmek Nyugatra is kezdtek betörni, hogy hamarosan megjelenjenek Cannes, Velence és Toronto filmfesztiváljain, s elnyerjék a globális figyelmet.

1998-tól a nemzetközi piac lett a legfőbb jövedelemforrás a bollywoodi produkciók számára. Ekkortól az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban termelt bevételek gyakran magasabbak, mint amit a hazai piac nyújt. Ez az átalakulás pedig vitát gerjesztett a bollywoodi filmiparban: ki is, illetve ki kellene, hogy legyen ezeknek a filmeknek a célközönsége? A problémára jól rávilágítanak a  kilencvenes évek gigantikus anyagi sikert hozó filmjei, mint például a Hum Aapke Hain Koun…! (Ki vagyok én neked?, 1994) és a Dilwale Dulhania Le Jayenge (Aki bátor, azé a  mennyasszony, 1995). Ezekben a legfontosabb különbség a korábbi filmekhez képest, hogy a társadalmi különbségek ábrázolása teljesen eltűnik, a gazdagság és a jólét természetesnek vett közeg, kizárólag jómódú főhősökkel találkozunk. Ezenkívül hiányzik a negatív hős, a gonosztevő, és ezzel együtt teljesen hiányzik az államnak bármiféle képviselője is. A szerelmi történetekben a szerelmesek szinte mindi ugyanolyan társadalmi hátterűek, a szociális feszültség teljesen hiányzik, míg korábban a fiatal szerelmesek feláldozzák szerelmüket a család tisztességének harmóniájának oltárán. Ezek a családi szórakoztatásra szánt filmek egy álomszerűen konfliktusmentes családmodellt sugároznak.

Az 1990-es évek végének másik filmes trendje a szervezett bűnözés, a gengszterek ábrázolása. Azonban itt is jelentős változások figyelhetőek meg: míg a korábbi hindi filmekben a szegények szociális kényszerből álltak gengszternek, most ezt az életformát „választják”, hogy a luxushoz és a fogyasztói társadalom nyújtotta lehetőségekhez hozzáférjenek.

A románcot, akciót, melodrámát és zenei betéteket ötvöző masala-filmeket ontó kommersz ipar ádáz küzdelme kevés teret hagyott az alternatív filmkészítésnek. Azonban a bengáli hármaknak köszönhetően az 1960-as évek végén a kormány életre hívott egy párhuzamos filmművészetet, ami által a Filmtámogató Testület figyelmét a kommersz művek helyett a kis költségvetésű művészfilmekre irányította. S miután Mrinal Sen Bhuvan Shoméja (1969) közönségsikert aratott, más rendezők is kölcsönt kaptak filmterveikre, amivel útjára indult a New (Wave) Indian Cinema mozgalom, amely létrehozta a korszak nemzetközi trendjeivel lépést tartva az indiai film avantgárd irányzatát.A főbb képviselői új diplomások voltak: Kumar Shahani, Mani Kaul, Saeed Mirza, Shyam Benegal és Ketan Mehta. Azonban később még többen csatlakoztak a mozgalomhoz, filmjeikkel átvették ezt az új, másfajta filmezés gyakorlatát, amivel tovább erősítették a mozgalmat. 

Ennek a párhuzamos filmművészetnek Bombayben készülő művei azonban beárnyékolták a bengáli filmet, amely régóta öszeforrott Satyajit Raj presztízsprodukcióival. Emellett az egyes államok kormányai támogatást nyújtottak a kisköltségvetésből dolgozó rendezőknek, Kerala kommunista kormánya például a politikai filmek készítését bátorította. Itt délen Adoor Gopalakrishnan és Aravindan voltak azok a kitűnő rendezők, akik filmjeikkel a változás lehetőségét latolgatták, a kultúrák, életmódok, ideológiák együtt – és túlélési esélyeit. Noha a párhuzamos filmművészet sok alkotása hindi nyelven beszélt, hiányzott belőlük a főáramlat műveiből ismert látványosság és áradó zene. Többségük higgadt társadalmi kommentárt fogalmazott meg, amelyen Raj humanista realizmusa érződött. Basu Chatterji Sara Akash (A végtelen ég, 1969) című munkája például cseh filmek fanyarságát idézi.

A párhuzamos filmművészet más rendezői politikai kritikának adtak hangot filmjeikben. Sen The Interview (1971) című művének állást kereső főhősét egy munka nélküli férfi játssza; a Calcutta ’71 (1972) a város negyvenéves történelméből elevenít fel öt epizódot, amelyeknek témája a szegénység. A Chorus (1974) a multinacionális vállalatokat támadja. Sen stilizált előadásmóddal, brechti reflexivitással, a közönség megszólításával és a politikai modernizmus más megoldásaival kísérletezett. Hasonló tudatosság jellemzi Ritwik Ghatak, Takko aar gapp (Érvelés, vita és egy történet 1974) című utolsó filmjét is. Szerteágazó, töredékekből összeálló művében a politikaifilm-készítés idős úttörője alkoholista értelmiségit játszik, akit fiatal forradalmárok ölnek meg.

A filmekbe „bujtatott” politikai kritika mellett párhuzamosan a társadalmi problémák is ugyanúgy feltűntek ezekben - az alternatív alkotásokban. Bár ez, Ghatak filmjeinek már korábban is alap és beszédtémáját szolgáltatta, de a képi megfogalmazása azonban soha előtte nem volt ennyire gazdag és életszerű, mint arra akkor sor került, kerülhetett a támogatásokkal, s az új rendezőgeneráció megjelenésével. A bombayi filmekben egyre gyakrabban jelentek meg az elhagyatott külvárosi helyszínek (Dewar, 1975), az utcagyerekek (Salaam Bombay, 1988), és nőtt az erőszakos jelenetek száma, miközben készültek Bombay-portrék vígjátéki köntösben is (Jaane Bhi Do Yaaron, 1984). A bengáli és kannadai rendezők - köztük Gautam Ghose, Girish Kasaravaili, Sen és Ray - továbbra is a birtokosok visszaéléseire, a nőket elnyomó macho-társadalomra, a politikai manipulációra, a kasztrendszerre, a bűnözés aggasztó növekedésére összpontosították kritikájukat.