calacitra

Metaőrülteknek, discolelkeknek és nem utolsó sorban retrohivőknek álljon itt most a Zanjeer legújabb dalbetétje. Amiben Mahie Gill - táncával idézi meg a klasszikust, az eredetit, pár szkéna erejéig, csak sárga ruha nélkül. Mindezt úgy, hogy az embernek tényleg olyan érzése van, mintha elromlott volna a fuxuskondenzátor, és ott ragadtunk volna a hetvenes években. De végülis egyáltalán nem baj. Mert ez a fajta kikacsintás, intertextualitási product placement bőven belefér. Pláne ebbe a moziba, ami remake lesz, és így legalább a gyökereket nem felejti el, azt-azt, hogy honnan jött éppen. Meg hát bw-nak ezt nem is lehet a szemére vetni. Amúgy tetszetős darab, de azért nem erre fogja ropni a násznép majd hetedikén, akarom mondani a nép a táncperketten, Indiában, vagy akárhol.      

Szerettem volna szeretni, de végül nem sikerült. YOYO meg amilyen jól indult nálam, olyannyira hirtelen kegyvesztett is lett. Mert az utóbbi időben valamiért kevés olyan értékelhető dalbarabot tud felmutatni, amik vírusok lennének azon nyomban. Hol is van már a Brown Rang és sikere, vagy a Cocktail filmzenék? Persze mondjátok, és akkor a Lungi Dance az smafu! Nekem, igen az. Mert egyáltalán nem tartom sokra. Elhiszem, és elviselem, ha valakinek bejön, de azért Honey volt már ennél Honeybb is. Régen minden jobb volt. Ő is. Remélem, mielőbb visszatalál oda, ahonnan jött, nem fekszik le minden felkérésnek, és végre saját munkáit is kiadja lemezestül. Ja meg nem csak hostol, featel állandóan, mert az úgy nem az igazi a YOYO YOLO filing. Ez a címzene pedig nem gyerebe.    

Nem lövöm le a poént, csak annyit, hogy a Sachin Jigar idei utolsó nagy dobására tényleg nagyot domborított. Kispályázásnak szaga nincs, majd az összes dal a Shuddh Desi Romanceról egybe van, és tényleg bárhonnan hallod ráismersz, mitöbb hallgattatja magát veled. Ezek pedig olyan tényezők, amiknél többet, jobbat az ember fia el sem várhat egy bw soundtracktől.

Már most fáj a hajam, főhet is a fejem, hogy kit is válasszak majd innen a harmadik negyedév legjobb zenéi közé. Ah, egy nagyon nehéz döntés lesz, ehhez képest a szíriai beavatkozás villásreggelis meeting párperces megbeszéléske.

De ha már itt tartunk, és megjött a felhívás a keringőre, akkor gyorsan ki is zárjuk a Chanchal Mann Ati Randomot ezek közül. De nem azért. Mert ez is perfekt, csak kevésbé évzenefaktoros, mint a többi. Tehát nem rossz ez, ettől még vibrál, ahogy azt kell.

A film pedig, a zenéinek köszönje csak meg, mert odáig jutott, hogy már érdekel, és lehet, hogy a bemutatót követő második, harmadik napon már a moziba is elrohannék miatta. Nagy szó.        

Már említettem, hogy Ranbir helyében ezt nem írtam volna alá. Ha én álltam volna ott, a helyében, helyette, akkor nem történt volna meg az, ami. Hogy a Besharam megszületett. Ezt azóta is tartom, nem szívom vissza, még akkor is, ha a film megtekintése nélkül mondom, túlzottan is szkeptikusan és kissé rosszmájúan (azért röhögve várom, hogy ne legyen igazam).

Most azonban továbbmegyek, emelek a téten, és azt állítom, hogy Lalit Pandit is rossz lóra tett ezzel a filmmel. Az egész soundtrack ugyanis inkább emlékeztett egy Sajid-Wajid féle szerzett korongra, mint sem azokra a régiekre, amikből aztán tényleg klasszikusok lettek. És azért ez szomorú na, ezen a téren is többet vártam volna a Besharamtól. Desi nagyon, azzal baj nincs, a táncbetétre sem lehet húzni a szánkat, mégis olyan érzése van az embernek tőle, hogy majdnem, de nem. Ez meg a legrosszabb, olyan mintha Messi kihagyna egy tizenegyest, vagy nem nyerné meg 79326 alkalommal az Év játékosa címet. Érdekel, de mégse izgat. 

Nyugtassatok meg, hogy Shahid Kapoor nem rokkant bele ebbe, a romantikus hangvételű dalbetétbe. Mert szegény srác annyira kerülte már ezt az egész láv témát, hogy csak azért is szembe jött vele egy a Phata Poster Nikla Heroba.

Nyilván leesett neki is, tisztában volt vele (azt meg élből nem mertem írni, hogy a forgatókönyvet olvasta, bw na), hogy egy maszalában az akción, a drámán, a vígjátékon túl, ez a műfaj is szervesen képviselteti magát mindig, de mindig és örökké, viszont ennek aztán lett is ára. Amit a kémia bánt.

Hiszen közte és Ileana között valahogy nincs meg az a fajta szikra. Azt persze kétségtelen, magam sem vitatom, hogy jól mutatnak egymás mellett, de ha visszamegyünk a Barfira, ahol Ranbir volt a színésznő oldalán, akkor van is mindjárt egy összehasonlítási alapunk. Egy igen jó, mert ott ezzel semmi baj nem volt. Nagyon érezték egymást, és ezt nézőként is érezni lehetett.

De szerencséjére ez a film, ez a műfaj pont olyan lesz, amit még egy másodpercig se érdemes komolyan venni, így ezen felesleges is lenne túlságosan fennakadni, és elcsámcsogni rajta, hogy miért igen, vagy miért nem. Arról is nem szólva, hogy a dalra és betétjére egy árva rossz szót nem lehet ráaggatni. Színorgazmus, fülgyengéd, Shahid meg napszemüvegben mester.