calacitra

Amikor tegnap ikszedszerre is körberajongtam a Khoobsuratot zenei felhozatal terén, jutott az eszembe, hogy hiába fénylik, vagy akarom én azt annyira, mert csak becsúszott oda is gyengébb daldarab. Nevezetesen az Engine Ki Seeti, ő volt ez a fekete bárány, a homokszem az amúgy tisztességesen működő soundtrack gépezetben.

De mára már tökre kiment a fejemből, és ez jó. Jó? Az, hiszen a többiek, a daltesók vannak annyira karakteresek, hogy ne is emlékezzek rá még véletlenül se, ha nem tetszett volna. És a Naina is pont ilyen, szóval miről beszélünk. Amaal Mallik szerzeménye a sok fancy muzsika karöltésében a lágyabb, gyengédebb, romantikusabb vonalat képviseli, kiválóan.

Így is kell ezt. Szép. Nagyon szép. A Manwa Laage meg mondjon le, mint Montezemolo. 

Az Indiawalee romantikus átírata. Mármint körülbelül azt a minőségi szintet képviseli mindkettő, so so tucatérzés. Mert ahogy az nem bírt megmozdítani az istenért se, addig a Manwa Laage se nem képes a szívemig hatolni. Erőtlen, hiába van Shreya, hiába van Artijit, a Vishal-Shekhar ezt benézte nagyon egyszerűen. És ha így folytatják elég nagy cumi lesz belőle, ebből a filmzenei csomagból. Egy éve még a Chennai Express is jobb volt, egy Titlinek pl most sírva örülnék. De ami a legborzasztóbb, hogy ezt még Deepika se menti meg. Mert a betét is kollaborál jófejségből (hwhat) a dallal, a magic otthon marad, valami nem kerek ebben a történetben. Farah Khannak fel kell kötnie. Nyilván a pénztáraknál ott lesz, ahol kell a Happy New Year, de az nem minden. Egyelőre még a moziba nézésen is elgondolkodnék, ha tehetném, lenne alkalmam menni rá, lehet akkor se kéne. #csalódásokteam

Minden jel szerint a Chopra lányok otthon leültek beszélgetni az ebéd után, hogy azért mégse kéne már megnehezíteni egymás helyzetét, annyira nincsenek rosszba, tesókforevör.

Aminek aztán az lett az eredménye, hogy Priyanka Mary Kom-ja, és Parineeti Dawwat-e-Ishqje mégse lett bemutatva egy azon nap. Hogy is nézett volna ki na? Így aztán a DeI fogta menekülőre,

 bemutató csak 10 nap múlva. 

Viszont annyira meg nem lombozódtam le tőle, a hírtől, hogy azonnal nem futhatok el rá most, csak akkor. Mert valahogy nem izgultam fel rá ez idáig se, amin a Sajid-Wajidul pötyögö soundtrack, filmzenék se segítenek. Egyedül a Mannat húzza fel a szám szélét, ha közülük hallgatom, hogy ez, ez igen.

Sajnos a Jaadu Tone Waaliyan nem egy Mannat. A láttotak elviszik a hátán, és filmben akár még működhet, de azt is csak only dvd formátumban. 

Badshah tudta, mi kell a népnek. Csinált egy partyslágert azoknak, akiknek ez nem élet. Pont nem értékelik, vagy értenek hozzá. Hogy aztán ők is beleszaladva veressék rá. A legszebb pedig az egészben, hogy az Abhi Toh Party Shuru Hui Hai így is simán elvegyül, és nem tűnik ki a Khoobsurat filmzene albumról. Ami egyrészt őt, másrészt a zenei rendezőt dicséri. Hiszen mint mondottam volt, az év egyik leglegmeglepetésekkel teli albuma a Khoobsuraté (nem minőségi kérdésben), amilyenre számítani nem lehetett előzetesen. 

 I love punjabi music 

A következő videó pedig pont arról szól, ahogy megszületett ez a nagyon fancy, azóta valószínűleg több indiai klubot, éjszakát, reggelt is megjárt partydalocska. Meg fog is még, mérget eszek-veszek rá. Az öt perces ígykészült amúgy elég jó a maga műfajában, lehet valakinek már túl rétestészta, viszont a swag, az hogy Sonam a fenekére csap, az hogy megismerjük a koreográfust minden unalompercet megöl. Badshah meg Mester. A forgatáson azért ott lettem volna, itt is.    

Ahogy azt már írtuk, a Dr Cabbie nem a legindiaibb dalokról lesz híres. Így ehhez tartva magunkat már nem is lepődünk meg azon, hogy ilyen és ehhez hasonló filmzenékkel találkozunk Sidharth Shuaas tollából pl. 

Jóllehet most a Maula Mere esetében Mustafa Zahid legalább próbálkozik és küzd az elemekkel hősiesen, hogy valami desit is ültessen a fülekbe, ha már félig made in India a Salman Khan film, de kihagyja a ziccert, és ettől egyáltalán nem jön ránk a desi filing.