calacitra

Amit Trivedi, ki más? Ő fogja a Ghanchakkar filmzenéit szállítani majd nekünk. És amilyen eszement, abszurd az egész mozi, ahogy arra már a trailernél kitértünk, úgy pont olyanok lesznek maguk a dalok is. A Babu egyelőre, első-második fülre nem évzene-sanszos, de van benne valami, amitől nehéz szabadulni tőle, letenni, odébb tolni, hogy most nem kell, ennyi elég volt mára. Mert nem. Na mégegyszer. A #tgif legyen veletek.       

Jótanács, ha igazi punjabi zenét akartok hallani az idei bw filmzenés felhozatalból, akkor ne ezt, komolyan ne ezt válasszátok. Miezmár? Ott a Mere Dad Ka Maruti korongja, az tele van királyabbnál faszább audiokontenttal. Az Ishkq in Paris meg végleg leírta magát, nálam leszerepelt, mint a katasztrófavédelem a márciusi hóvivaharban. Megyünk is tovább, nem éri meg a több sort.    

Egy hete ilyenkor még azon sírtam, hogy bw is válságban van, elérte az uborkaszezon, mert semmi nagy durranás, breaking news nem nagyon érkezik onnan, most meg csak kapkodom a fejem, hogy mennyi minden jelent meg, lett publikus a mai nappal. Ki érti ezt. Persze jobban szeressük az ilyet, azt meg annál is jobban, ha jó zenékkel támad. Na pont nem ilyenekkel. Mert Himesh Shortcout Romeohoz szerzett Pe Pe Pe dala tavalyi gyászos önmagát idézi. Ajh. Arról nem is beszélve, hogy emlékeim szerint valami hasonló volt már az utóbbi időben Po Po néven, ergó ez most nem talált, vagy az se, kinek hogy tetszik. Igazából nem jobb gomb kuka és elfelejteni azonnal mintha meg se történt volna, mert mondhatni fülbemászó, olyan rossz, hogy már elmegy, a betét része, amit látunk patent, de azért sokat se szabad várni tőle, a helyén kell kezelni.    

Lassan már nem kell (nem lehet) fennakadni azon, hogy ahány bw filmzenei korong, annyi rosszul sült el item song. Megszámlálhatatlan ezek száma, és már idejét se tudom mikor volt egy olyan, amit igazán lehehetett élvezni, mert élvezetes volt. Amit a fülünk se bánta, hát még a szemünk (tudom önismétlés). De remélhetőleg, minden vágyunk és jókívánságunk szerint egyszer csak megáll az évek óta tartó lejtmenet, és újjászületik ez az intézmény is, mert ráférne azt mondom. 

Na de addig is, itt a következő a sorban, a YJHD-hoz készített Ghagra, amiben az item girl nem akárki, hanem Madhuri Dixit. Ami nemcsak első de sokadik hallásra, látásra is igazi csemege, olyan, hogy az ember a nevét is elfelejti, hisz erre is mióta vár(t)unk már. És ilyenkor jön az elő, hogy az ember mégis máshogyan kattint rá, nézi más szemmel, mint egy ikszedik Mallika, Katrina, Kareena és a többi tételt általában. Ezért talán még titkon többet is remél, fűszeresebbet, szórakoztatóbbat, danszosabbat.

Végülis majdnem sikerült neki(k). Azt azért nem állítom, hogy csak egy picin meg egy hajszálon múlt az, hogy most nem hűdejó item songról beszélek, de igaz ami igaz a Ghagra az idén azok közé sorolható, ami vállaható és talán érdemes is volt időt, pénzt, energiát tenni bele mindenhonnan. Mert Madhuri jól táncol (nem volt kérdés), a rámenős, beképelt Ranbir is partner ebben. A kémia inkább megvan mint nincs közöttük, a desi környezet adja magát, a dal meg okés. Bár ez utóbbinál azt érzem, hogy kihagyott ziccer, ami jelentősen elvesz az élményfaktorból. Ami a látvánnyal együtt még elmegy, de külön már nemigen.

Szumma. Soha rosszabbat ennél. Jobb azért jöhetne. Kultikus nem is lesz, de legalább öröm lesz nézni a filmben, hogy már ilyen is van.   

Hiába desi hatványozottan nem vagyok elájulva se tőle, se a többi YPD filmzenétől. Olyan középszer, átlagos, ami jó is meg nem is. Szummázva: eddig igazán a title song volt az, ami többre hivatott, hozott valami bugit, kiemelkedik közülük, bár nem nehéz. Egyelőre, ha nem is a zenék miatt, de vevő vagyok még mindig rá, a filmre, a folytatásra.