calacitra

Hát most hol kezdjem? Talán ott, hogy minden de minden, amit eddig unalmasnak hittünk, az már nem az. Nagyon nem. Mert a Holiday legújabb filmzenéje, dalelőzetese, a Blame The Night minden előzetes várakozást felültornázva jól helyben hagyta a kétkedőket, és kiragadta a tescos fotelből, hogy aztán a táncparkettre invitálja magával, mert annyira piszok jó. ANNYIRA. 

De miben is unalomformabontó?

1) A feldolgozások nem az ördögtől valók.

2) Pritam tényleg úgy ért ehhez, ahogy senki ezen a földön.

3) Az ismétlés a tudás anyja, akkor is, ha a dal 10 sorból áll összesen.

4) A nánánánáná meg a legjobb refrén evör, ezért találták ki, meg fel, hogy így szóljon

5) És a Sonakshi-Akki jodi kémiája sose volt még kitapinthatóbb, és ennyire közelibb, mint itt és most.

A Holiday soundtrack meg lassan olyan lesz, amilyen idén még nem volt. Pedig a Queen, a  Highway, vagy éppen a 2 States, legfőként az utolsó, sem olcsó rezsicsökkentő daldarabokkal próbálkozott, eléggé felkötötte, meg feltette. De ez egyelőre, 3 szám (Tu Hi..., Shaayraana) után maga a tömör fülgyönyör. Dalmennyország. Amiért már érdemes volt elkészíteni a filmet. Ezeket hallva aztán lehet az akármilyen is.

És hát partyzene a javából. Olyan, ami végtelenítve a világ végére is elkísérhet a fülemben szólva. Az énekesekről meg. Arijit Singh is megazudtolja magát benne, és a romantikus zenéit, lehet ezt jobban is szereti csinálni? Aditi Singh Sharma szépen száll be - Piyush Kapoor meg ki kicsoda egyáltalán... de whatever, ő is bitang.

Blame the night filmzene = Blame the night dalbetét

u.i.: Preity Zintát eheti az irigység. 

Nincs három kilenc nélkül. Avagy welcome to Housefull 3!

Sajid új filmje akár lehetne a mindent vagy semmit, de hát ő mindig ezt játsza. Vagyis ehhez ért. A szokatlan, fárasztó, indiagenerált poénok mestere, aki a sok kövezés, savazás, ekézés után sem teszi be a széket a szekrény mellé a sarokba, hanem évről-évre megmutatja magát, előáll egy olyan grandiózus castorientált filmmel, meg olyan dalokkal, dalbetétekkel, amikről más ember rendező fia csak álmodik és álmodhat. Neki meg ez jön, és megadatik konstans. Szóval valamit konyít ehhez, hiába a mérhetetlen sok nemtetszés, diszlájk, a kommentek letiltása, azért ő India Barátok Köztje. Senki se, és mégis mindenki nézi, róla beszél.

A Humshakalsban sem szakít igazán a hagyományokkal. Már az előzetes olyan housefull dejavu, amit ki sem kérhet magának, hiszen az. Csak a történetet csavarta meg még jobban, és facsarta ki. Tehát aki azt szerette, annak egyenes az út most is. Legfeljebb adva lett hozzá pár új színészarc (Ram, SAK), de pl. Riteisht megtartotta Sajid és dolgozik vele tovább. Lehet az eltitkolt gyereke, hogy ennyire futtatja. De ahány férfi annyi nő alapon nem lesz hiány hősnőkből se. Esha, Tamannah, és Bipasha fogják a gyengébbik nem vonalát erősíteni. És elnézve még a végén győznek, felülkerekednek a férfiakon, és róluk fog szólni minden. Nem pedig a beígért fun komédián, amiről tudjuk jól az milyen, ha Sajid csinálja. Hát ilyen. Pont ilyen.

Ha most (még) nem, akkor a zenével még célba érhet a Humshakals. Mert Himesh lehet a mentő őv és körülmény, aki a semleges, és pártatlan, billegő nézőket még a maga és a film oldalára fordíthatja egy esetleges impozáns soundtrack eredménnyel. Amihez majd a betétek is fel tudnak nőni. Vagy éppen fordítva is történhet, ki tudja.

Az biztos, hogy addig még maradok. És a Housefull sem tántorít el ettől egyelőre. Hiába nem okoztak maradandó élményt. És akkor még szépen fogalmaztam. Meglássuk. 

Mielőtt még félreértitek nem akarom magyarázni a bizonyítványt, amit a Hawaa Hawaai sundtrackkel Hitesh Sonik elkövetett, de már az elején leszögeztem, hogy azért valamilyen szinten örülnék neki, ha ez a film nem csak és elsősorban a zenékről szólna, hogy azok milyen de ilyen hangzatosak. És a végeredmény ehhez dukál is, mintha imáim meghallgatásra találtak, így legyen ötösöm a lottón aztán. Persze nem kuka az egész úgy ahogy van, csúfos meg minden ilyen, hiszen a címzene is címzenébb is nem lehetne. Van benne szépség, jóság, megannyi érzelem is szorult belé plusz, igazán a szívünkhöz nőtt. De azért mindent összevetve azt a filmet láthatnám már inkább.      

Item-boy készültség vigyázz, kész, rajt. Avagy egy férfi színészekkel készített item number bwban, Fuglyban, meg attól. No, ilyet is régen láttunk már. Hiánypotló is, persze csak addig, amíg meg nem nézed. Hiszen ezt is inkább a nevek adják el, semmint a zene vagy éppen a koreo és környezet kft.

Mert tessék megkapaszkodni erősen, az ételt lenyelni, az ajtót-ablakot becsukni, hiszen nem egy, hanem mindjárt kettő bw szupersztár adja le az éveket, kerüli ki a villanykörtéket, ragad fegyvert a szórakoztatás meg a mi kedvünkért. Nevezetesen Salman Khan és Akshay Kumar.

Hell no! Pedig ez fuck yeah! Vagyis lehetne igazán nagy durranás, de aztán nem lesz belőle. Salman is bedurcizott közbe a hírek szerint, hogy Akki ott ugrált mellette végig. Azért ő ehhet nincs hozzászokva, nem hiába az O Teri-ben még elviselte a fiatal srácokat, de Akki már más tészta. És ha már itt tartunk ég és föld a kettő között a különbség. De leírom képletbe érthetően:

O Teri item number > Fugl item number

Értjük? Nyilván. A Dal meg YO-YO-s. Onnan. Már-már megszoktuk. Megszokhattuk. Ez az ő éve. Miközbe ennek ilyen Lungi Dance mellékíze van, nem is finom annyira, bár azért tapad, próbálkozik. Csak sajnos a megvalósításba, már ami az item numberbe becsúszott kis gikszereket illeti (magyarul, hogy nem jó) elvesz elég sokat az értékéből. Nem is lesz nézős tovább, legfeljebb a filmzenét tartom meg magamnak és a gyerekeknek az utókorra. 

Nem mondok nagy újdonságot azzal, ha azt mondom, hogy lapoznám. Az újságot. Az Elle májusi számát, amiben Esha Gupta a címlaplány. Aki annyira eyecandy, annyira, hogy az már bűn. Kihagyhatatlan szemorgazmus.