calacitra

Már majdnem nem gondoltam arra, hogy minden nap esik, és itt az ősz. A Sonali Cable dalelőzetese jójó, csak sok állóvízet nem kavar fel. Műfajában az Ek Mulaquat a korrekt, iparos munka közvetlen képviselője, komolyabb probléma nincs is vele, szépséges. De beleolvad a környezetébe, valahol el is veszít engem, a hallgatót a hallgatása alatt. Így a zenei rendezők Amjad- Nadeem hiába tettek le az asztalra egy teljesen átlagos és elfogadható végterméket, mert végül ez is lett a veszte, hogy átlagos és elfogadható lett. Ami nem elég ahhoz, hogy ne gondoljunk mindenre, ami kint van, körülöttünk.

Tamanchey a trailerhez tartva magát a dalelőzetesekben sem sporol a régi időkkel, amikor minden jobb volt. Hisz a Pyar Mein Dil Pe Maar De Goli (fúdehosszú) c. filmzenéje, egyben első dalfevonása egy egyirányú jegy vissza a múltba, oda, ahol az ilyenek kövezték ki a music launchokat, adtak aláfestést a képkockáknak, most meg 2014-et írunk, és csak nem hűl ki, jár le a szavatossága, a garanciája egyszerűen evergreen. És ez rendben van így. Amit jól mutat ez a dal is, hiszen lehet elsőre nem adta meg magát nekem, jött át úgy igazán, de valahogy a folytatásban mégis visszatértem, és ráfüggtem kellő mértékkel. Néha ez is kell. De azért úgy, hogy nem élvezek el tőle.

Annyiszor meghallgattam már, hogy majdnem elfelejtettem megosztani. Pedig ha valaki, akkor a most következő 3 A.M. c. film Raeth Ki Tarah névre hallgató dalára pont igaz, hogy kajakra betölti a Tum Hi Ho után hagyott űrt. Persze a kettő nagyon nem ugyanaz, ez nem is olyan soft, balladacentrikus, inkább harsányabb, keményebb, élesebb, de mégis ugyanúgy szenvedős az ismeretlenségből szólt nagyot, ahogy azt Mithoon tavalyi év legjobb bw filmzenéje tette. Hasonló célokra azért Manan slágere nem hivatott, akármennyire is csípem minden körülmények között, de évzenének perpillanat el tudom képzelni. A mikrofon mögött meg Rajat Dipakk. És akkor forogjon-pörögjön. 

Amikor tegnap ikszedszerre is körberajongtam a Khoobsuratot zenei felhozatal terén, jutott az eszembe, hogy hiába fénylik, vagy akarom én azt annyira, mert csak becsúszott oda is gyengébb daldarab. Nevezetesen az Engine Ki Seeti, ő volt ez a fekete bárány, a homokszem az amúgy tisztességesen működő soundtrack gépezetben.

De mára már tökre kiment a fejemből, és ez jó. Jó? Az, hiszen a többiek, a daltesók vannak annyira karakteresek, hogy ne is emlékezzek rá még véletlenül se, ha nem tetszett volna. És a Naina is pont ilyen, szóval miről beszélünk. Amaal Mallik szerzeménye a sok fancy muzsika karöltésében a lágyabb, gyengédebb, romantikusabb vonalat képviseli, kiválóan.

Így is kell ezt. Szép. Nagyon szép. A Manwa Laage meg mondjon le, mint Montezemolo. 

Az Indiawalee romantikus átírata. Mármint körülbelül azt a minőségi szintet képviseli mindkettő, so so tucatérzés. Mert ahogy az nem bírt megmozdítani az istenért se, addig a Manwa Laage se nem képes a szívemig hatolni. Erőtlen, hiába van Shreya, hiába van Artijit, a Vishal-Shekhar ezt benézte nagyon egyszerűen. És ha így folytatják elég nagy cumi lesz belőle, ebből a filmzenei csomagból. Egy éve még a Chennai Express is jobb volt, egy Titlinek pl most sírva örülnék. De ami a legborzasztóbb, hogy ezt még Deepika se menti meg. Mert a betét is kollaborál jófejségből (hwhat) a dallal, a magic otthon marad, valami nem kerek ebben a történetben. Farah Khannak fel kell kötnie. Nyilván a pénztáraknál ott lesz, ahol kell a Happy New Year, de az nem minden. Egyelőre még a moziba nézésen is elgondolkodnék, ha tehetném, lenne alkalmam menni rá, lehet akkor se kéne. #csalódásokteam