calacitra

Amennyire hozzánőtt a remakezés bwhoz, annyira elválaszthatatlan lett mostanság Akshay Kumar és Prabhu Deva. Meg kibővíthetném a sort még Sonakshival. Egyébként örülök, hogy ennyire örülnek egymásnak, és hogy jól megvannak, nem zavarnak, de ne is szóljanak hozzám filmtéren egyelőre. So booooring, yaar, akár csak ez a dalbetét. Még attól is jobban beindultam, hogy valaki megnyerte a lottót, pedig nem is én vagyok.   

Ha írtuk írtuk, ha nem nem. De azért lényeges kiemelni a posztrengetegből, amikor egy bw film ott van, megméretteti magát egy külföldi, és nemzetközileg is nemzetközi filmfesztiválon. Pláne úgy, ha nem is egy, hanem mindjárt kettő teszi meg ezt a nagy szívességet nekünk, nekik, és nekik, azaz maguknak. Mert gondoljunk csak a pár napja lezajlott - mindig ígéretes filmektől hangos - sokadik torontói filmfesztiválra, ahol a The Lunchbox (ami megy már Indiába is és a kritikus zöme odavan érte) mellett még a Shuddh Desi Romance is versenybe szállt. Nyilván egyik se jött haza tömött és díjjal teli kezekkel (based on true story), viszont azért azt mindenképp öröm is látni, hogy amúgy két ilyen jó alkotással, már ha lehet hinni tényleg a kritikusoknak, képviseltette magát India akkor és ott, meg odaát.

Annál rosszabb kevés dolog van bwban, mint amikor az előzetesen kiadott filmzenék elméletben sehogy sem akarnak passzolni magához a filmhez. És hiába erőltetjük rá, keressük a linket közöttük, hogy ki lehet rakni ezt a két darabos puzzlet, mert az egyiknek a másik a párja, mégse illenek össze, teszem hozzá egyelőre.

Látatlanban persze nehéz vallani, viszont az az egy biztos, hogy sokan nem így képzelték el a Krrish 3 soundtracket. És én se. De annyira nem, hogy először el se hittem, hogy ezt a Salim-Sulaiman csinálta. Kiderült: nem is, csak közreműködtek, a háttérből, a háttérben segítettek. Viszont ettől még ez nagy katyvasz maradt. Aminek se eleje se vége. Rajesh Roshan ezt elszúrta. Nagyon benézte, pedig voltak ám óriási ígérgetések, hogy majd ilyen meg olyan lesz, de a padlás leszakadt, azokból meg semmi nem maradt.

Két dalra lehet még csak-csak bólintani (Raghupati, God Allah), nem elismerően, de valahogyan, hogy tetszetős darabok, viszont a többiről én per pillanat nem tudom eldönteni, hogy akarom-e hallani újra őket, bármikor is. Ehhez most számításaim szerint csodának kellene történnie. Amiből azért bw már sokat megélt, úgy, hogy a hallgathatatlant eladták képkockákkal, betétekkel, így már sokkal fogyaszhatóbb lett, és a fülünket sem zavarta tovább, mert a szemeink előtt történt minden. Szóval esély van, a labda ott pattog, azon a térfélen, de kezdésnek ez gáyszos-gyalázatos meg minden.     

Remélem tényleg annak lesz igaza, aki azt írja, hogy kit is érdekel ebben a zene, mert a film majd úgyis teszi a dolgát, és ledönt a lábainkról. Legyen úgy. Ezeket meg meg ne halljam többet, mert a legborzasztóbb az egészben, hogy egy ekkora volumenű, kultikus film folytatás kapott ilyen méltatlan dalválogatást maga mellé, amire kár is több szót pazarolni.   

Kapooréknál ég a világ, Sütik már a rántott békát. Zimmezum, zimmezum, Rece fice bum-bum-bum.

Ergó családban maradt a legújabb Besharam dalbetét. Itt egy Kiskapoor (Ranbir), ott egy nagykapoor (Rishi), kettő is (Neeta), tehát mindenki jelen van aki 'fam' és számít.

Még egy ilyen wannabe item numbernek is megfelelne a produkció, sőt nem is olyan szörnyű a többi dalbetéttel összehasonlítva. Nyilván a Kapoorerő, és varázslat uralkodik el az emberen amikor nézi, és meglágyítja a szívét, hogy egy rossz szót nem tud írni róla.

Pedig lehetne, mert ez is inkább semmi, mint a több esete. Hiszen azért ez lehetne puccosabb, kihupáltabb is, de igazából már úgy se várunk sokat a Besharamtól. De így legalább pont kellemes meglepetés lett a Chal Hand Uthake Nachche, amit lehet ajánlani azoknak, akik imádják ezt a famíliát egyestül és mindenestül. Nekik bátran. És nekik.   

A 2007-es Welcome rendezője Anees Bazmee miután rátalált a szerinte és számára megfelelő színészre és színésznőre hivatalosan is bejelentette a minap, hogy jövőre érkezik a folytatás.

Ahol már nem Akshay Kumar és Katrina Kaif viszik el a főbb szerepeket, hanem egy teljesen új párral vágnak neki, ami jelen esetben a John Abraham és Shruti Haasan jodit takarja, akik még együtt soha nem szerepeltek onscreen.

De ebből ők is, a közönség is, és a film is sokat profitálhat. Apropó film, a cím stílusosan (avagy sokat nem gondolkodtak ezen se) Welcome Back lett, és a rendező elmondása alapján nem lesz köze az elsőhöz (és a cím?), nono, de azért Nana Patekar, Anil Kapoor és Paresh Rawal mégis visszatérnek az előző részből. Értjük, már világos.    

Shrutinak egyébként a hírekkel ellentétben bérelt helye lett, azok után, hogy Asin csak kacsa volt, meg Sonakshi nem ért rá most ezt forgatni. Míg Aneesnek olyan heroine kellett, aki full-time csak a sequelért él, és hal. De azért a színésznő idei filmjei is (D-Day, RVV) segítettek a döntés meghozatalakor, mert eléggé ügyesen vette az akadályokat, és jól szerepelt az amúgy dél-indiai filmekben sokat látott és bájos Haasan lány.

John Abrahamról meg úgy tartják mostanság, hogy a Madras Cafeval megint mutatott valamit magából. Domborított, tehát már nem csak ruha nélkül tud elsősorban hódítani a nézők (hölgyek, khm) körében, meg romkokban hülyülni, hanem színészként is van benne potenciál. Bár erről azért sokakat nem lepett meg, miután csomó olyan filmben szerepelt pályafutása során (low-budget, noname filmek), amiben nem volt elég a sárm és nem is volt szükséges, megoldotta ő anélkül is.

Én biztosan rájuk szavazok, hajrá nekik, és sok sikert!