Anirudh Ravichander magának kereste a bajt. Persze azt ő sem tudhatta, hogy mindjárt első kollywoodi filmhez készített filmzenéjével olyan jól fog teljesíteni, hogy abba már Magyarország is belepirul.
A CNN akkor, ha jól rémlik 2011-ben, nemes egyszerűséggel az év dalának kiáltotta ki a Why this kolaveri Dit. De amit ők már nem tudhattak, hogy az az album, - amit a 3 (másnevén Moonu) című Dhanush nevével fémjelzett mozihoz szerzett a nagy Hanz Zimmer fanatikus -, nem csak ettől volt hangos.
Nyilván a WTKD jutott el a világ szinte minden egyes pontjára, de volt ott más is. Voltak ott mások is, amik bár kénytelenek voltak elbújni a tamil mizu mögött és árnyékában, mert akkora sikereket nem értek el, de mégis ezek a dalok pont azt mutatták meg, hogy nem csak egy egyslágeres előadóval van dolgunk, hanem bizony egy olyan valakivel, akvel majd számolni kell a jövőben is.
Sokszor elfilozók egyébként azon, hogy ha Anirudh helyében lennék vajon szeretném-e visszacsinálni mindazt, amit a Moonu korongja adott, azon belül is a WKTD. Mert jó ami jó, és a hírnév, a siker, a profit is ilyen, de csak nehéz ezek után kitörni, és bebizonyítani magadnak a közönségnek, a hallgatóknak, hogy ez csak a kezdet, nem csak a véletlen műve meg a szerencséé. És ha kell csinálsz még egy hasonlót, vagy jobbat is annál. Ami legalább akkora eredményeket fog elérni, akár világviszonylatban is.
Nem árulkodok és nem is mondok újat, de ez azóta se sikerült neki. A kérdés persze adva van továbbra is. Fog-e még valaha mindenki, de mindenki újra Anirudh dalra danszolni, twistelni, csápolni, vagy koverizálni. Jóllehet nem is vállalta túl magát ezek után a dalszerzőnk. Pedig elképzelem mennyi felkérést kapott, kaphatott, mégis egy kis időnek kellett leperegnie ahhoz, hogy ott folytassa, ahol anno befejezte.
A második filmzenei albuma az Ethir Neechal nem is tudott a Moonu közelébe érni. A 70+/- nézettségi adatok mindegyik dalát elkerülték, miközben az tisztán hallható volt, hogy Anirudh se volt, állt a helyzet magaslatán ekkor. Hiszen mi csak a Moonu 2.0-nak bélyegeztük meg, egy bétaverziónak, ami nagyon megpróbál azon a kitaposott ösvényen előre és tovább haladni, amit pont elődje taposott ki neki.
Az ő szélárnyékában akart elevickélni, ami miatt az embernek olyan érzése volt, mint ha csak az előző korongját hallgatná, más címmel, szöveggel, ilyesmi. Ez azonban nem szegte az ember kedvét, egy fabatkátnyit se, mert működött ez így is. Egyedül tényleg csak abban találtunk kivetnivalót, hogy picit több újdonságszellő elfért volna na az EN lemezén.
Amúgy az Ethir Neechallal más nagyobb baj, gond nem is igen volt. Fiatalos, lendületes az egész. Amiben Anirudh újra csak előszeretettel használja országa, népe sötöbö hangszereit, jól, nagyon jól nyúl azokhoz és ötvözi a rusztikust, a hagyományost a modernnel. Persze voltak, akik szerint ez már túl lett gépesítve, a sok tüctüc, a dábtep nem él meg Indiában, ott a klasszikus vonal a menő, és a trend. De mégis akik ezt kikérték maguknak, talán maguk sem gondoltak bele, hogy egy 20++ fiatal srácról van szó, akitől azért nehezen várhatjuk el, hogy mindig minden körülmények között használja instant, natúr, 100%-ban a hazai ízeket, és azokból főzze ki, azt ami van és ami aztán lesz belőle.
Na ilyen előzmények után ugrunk egy csöppet megint az időben. Egészen mostanáig, a jelenig, amikor is már mindenki számára elérhetővé, hallgathatóvá vált a fiatal zenemágus legújabb filmzene albuma, a harmadik a sorban. Ez a Vanakkam Chennai filmhez készült, hét darab vadizsírúj számmal az oldalán.
Utolsó kommentek