calacitra

Azért azt már most elkönyvelhetjük, hogy ma sem volt érdemes felkelni. Komolyan. Sehol egy Yeh Jawaani Hai Deewani dévédé kiadás. Leírom megint: sehol. Hát nagyon szomorú dolgok ezek. Mert eléggé vágom már a centit, számolom vissza a napokat a megjelenésig. Jóllehet tudom legbelül, hogy inkább csak a hó végén, a következő elején lehet majd számítani rá, akkor fog beesni, és felkerülni a polcokra. Viszont legalább a dal(os/táncos)betéteket megkapjuk, amiket jó is nézni is, meg nem is akarom nagyon. Legyen csak meglepetés. Persze könnyű ezt mondani. A Kabira is végigment, hiába tapadtam a pausera, hogy most majd most, meg most állítom le, de nem voltam képes megtenni és rányomni, hogy elég volt, elég volt belőle. Oh nem, megnéztem magamnak jól még az egyszer. 

Csak hogy hasznosan töltsük ki a mai napból vissza és hátramadt közel fél órát hallgassuk meg okosan-ügyesen a Chennai Express dalokat teljes egészben meg kiszerelésben. Egyedül a Kiran Kamath féle mashup nincs itt meg, de a többi igen, úgy ahogy a korongon csücsül hivatalosan. Hogy vélemény? Még egyelőre nekem is új, de azért az első fülre is leesik, hogy disz iz ö bigining of ö bjutiful frendsip. A Vishal-Shekhar próbált valami olyat, amit Rohit Shetty nem szokott. Eltérni kicsit a szokástól, fűszerezni máshogy. Bár, hogy kontra is legyen, Pritam ennél karcosabbat is összehozott már az idén.   

Nem Title, hanem Titli. Csak mondom, mert én (is) benéztem. És aztán vártam okos fejjel, ügyesen-kényelmesen, hogy most jön a Cheanni aai aai aai. De nem jött. Amit most mégse bánok, egy másodpercre sem. Hogymi? Mert helyette olyat kaptam, kaptunk a Vishal-Shekhartól a Titli személyében, ami igen fülpornó. Legalább annyira mesterien szól, mint a címzene, amiből csak egy kis részletet ismerünk eddig. Az énekesek: Chinmayi Sripaada és Gopi Sunder kettőse számomra telitalálat, jól kiegészítik egymást, és még végre Srk is megkapta azt a plébekhangot, ami neki jár. Ez sokkal jobban is áll neki, mint a Vishalfélehang, sorry Vishal. De ez fakt. A láttotak meg ajajajaj, talán még a zenénél is jobbak. Az  Srk-Dee jodit egyszerűen öröm újra együtt látni. És ami a legszebb, a legjobb az egészben, hogy két percre el is felejtettem, hogy ez egy Rohit Shetty filmből való.           

Nyílt titok, hogy Rakeysh Omprakash Mehratól én el vagyok szállva, teljesen odáig vagyok, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy eddigi rendezéseiből mind a Rang De Basantit, mind a Delhi6-ot a bw filmtörténelem legkomolyabb, legminőségibb, legindiaibb alkotásainak érzem. Úgy tekintek ezekre, hogy nélkülük tényleg szegényebb lenne bw, ami nagy szó, de van is miért ilyen és ehhez hasonló magasztos jelzőket leírni akkor, amikor ROM-ról beszélünk.

Aki szerencsére, szerencsénkre nem csukta össze a rendezői székét és tette fel a padlásra evör, hanem visszatért 4 év után a nagyjátékfilmek színpadára, mert el akarta mesélni azt, amit mindenki tud és mégsem Milkha Singhről, a futóról. Tehát a BMB személyében most egy életrajzi filmet láthatunk tőle. Ami oké jó döntés, fura is lett volna, ha maszalat vagy valami romkom egytucatot csinált volna éppen. Rendben is vagyunk.

Azt is tudjátok, elmondtam már, hogy számomra az év legjobban várt filmje lesz ő, a BMB, aki július közepén mutatkozik be majd a nagyközönségnek. Ez elsősorban ROM érdeme, miatta van, alakult ez így ki, másrészt Farhan Akhtar miatt, aki bár későn (mármint a korához képest) kezdte bw színészi pályafutását, de Javed Akhtar fiaként annyi tehetség szorult beléje, hogy csak sírni lehet a mai napig miért nem korábban már.

Ő az a fajta a filmiparban, aki majdnem, vagy biztos is, hogy előbb rendezett, és csak utána váltott, kezdett el színészkedni és lépett a kamera elé. Szerepeit egytől-egyik nagyra tartjuk. Nem volt sok, ahogy említettem fentebb, de ki ne emlékezne a Rock On-ra, ahol rocksztárt alakít és még énekel is, vagy a bolond Imranra a Zindagi Na Milegi Dobaraból. De rendezéseiben sem panaszkodhat, panaszkodhatunk. Most nem mondom, hogy ebben jobb, vagy abban. Mert mindkettőben. A Dil Chahta Hai alapjaiban változtatta meg a bw filmkészítést, új színt hozott a bromance formulával, amit azóta is sokan követnek. De ha erről nem, a Don szériáról már biztosan ismerős lehet. Az elsőt (remake) és a másodikat is ő neki köszönhetjük, és igazán köszönjük.

Szóval két ember, akik párosa nagy dolgokra hivatott, elég csak kiindulni abból a múlt, referenciacsomagból, amit felvázoltam most az imént. És csak remélni tudjuk, visszafogva minden elfogulságunkat, hogy ennek majd mi leszünk az igazán nagy nyertesei. Jóllehet hazudnék akkor, ha azt mondanám, hogy ez a trailer annyira meggyőző, vagy mérvadó lett volna most itt lentebb, de ROM-ot ismerve mégsem félek attól, hogy elszúrná. Vagy csak én nem akarom.

Ami azonban fura, és még jómagam is meglepődtem, hogy bár biopic, a nevében is benne van, tudvalevő, de mégis csak nem egy futóról fog szólni elsősorban a BMB, hanem egy emberről, akinek mint azt az előzetes is sugallja voltak démonai, akikkel küzdött, és nem is a méterekkel. Ehhez biztos jobban utána kéne olvasni, az életének. De tök fölösleges is, mert két hét múlva úgyis kiderül minden. Futás utána.

Lehet szeretni meg nem szeretni Shahrukhot, de azért az nem semmi, hogy ennyi idősen így tud danszolni. Tényleg megy, csinálja, hibázik, de aztán a végeredmény mindig tökéletes, makulátlan. És lehet fanyalogni, ahogy én is teszem, hogy lehetett volna jobban, szebben, és többet kihozni belőle, viszont ez már az esetek nagy részében nem biztos, hogy csak és csakis a színész sara, amikor szemmel látszik, hogy apait-anyait belead, mert belead. Na és akkor vajon kié? Tudjátók jól, de hagyjuk is. 

A Chennai Express 1234 című, kezdetű dalában (meg az egész filmben első blikkre) egyébként pont az a jó, jöttem rá arra, miközben ezt az howtomakeit.et néztem, hogy igen nagyon dél-indiai, mintha csak arról, és onnan a vászonról jött volna le. Ami tökre pozitív nekem, meg bók is tőlem egyben, hiszen bw-nál csak egy-két indiai filmgyártó tud jobban lekenyerezni és az Kollywoodi, Tollywoodi vonal, azok a jó kis déli mozik. Akik mondottam volt, sokszor, még megmaradtak indiainak, és nem álltak be nyugatot majmolni. És ez megsüvegelendő, bw is tanulhatna valamit belőle. Bár az se véletlen, hogy SRK is a gyökerekhez, a klasszikusokhoz, a maszalához nyúl vissza, mert mégis.

Magáról a dalról pedig annyit, hogy egészen megszerettem fiúk-lányok. Pedig az elején még úgy indult és nézett ki a kapcsolatunk, mint a kisgyerek esete a spenóttal. Ami fúj, nem kell, ezmiez, de aztán ahogy egyre többet tömtem magamba már kezdett ízleni, a fülbarátom lett, és még a dallamtapadás jeleit is felfedezni véltem személyemen. De azért szó se róla, nem ez lesz a kedvenc zeném ételben, vagy ételem a zenében, értitek. Most jöjjön is egy hogyankészült hozzá, aztán hamarosan teljes egészben, fullosan is láthatjuk, hallhatjuk, hogy booty shake, booty shake, dapanguttu hardcore...