Egy hete írtam ki twitteren, hogy a Ramaiya Vastavaiya egy akkora guilty pleasure, amiért mindenki elnézést kér magától, ha valaha is azt merte mondani, hogy a remake-készítés bűn és tilos, miért kell az egyáltalán.

Mert ha valaki igazán tudja hogyan kell ezt szakmázni, akkor az nem lehet más, mint pont Prabhu Dhevha. Aki simán elérte azt, megint, hogy egy számomra teljes középmezőnybe (évben, pontban, mindenhogyan) kalkulált bw esti mesét, egy újabb ríméket (*ásít ugye*) tett fel olyan magasra, hogy azt irigykedve nézheti bármelyik indiai rendező, vagy más hasonló sorstárs, aki már próbálkozott hasonlóval.

Egy biztos PD nagyon otthon van ebben, nem hiába nézném meg legszívesebben még 11-szer is akár az RVV-t. De úgy, hogy tudom nem minőségi, hanem baromi szórakoztató. Ami nem is baj, mert pont ilyennek kell lennie egy bw mozinak a szememben. Vissza is adta azt, amit sok film elvett év közbe.

Novembert pedig nem is lehetne jobb kontenttel magunk mögött hagyni, mint a hó legélvezetesebb mozizásának (próbáljátok be, mert olyan nincs, hogy nem) egyik dalbetétjével.

U.i.: Még sok és több PD filmet, meg hogy egyszer rendezze már meg Shahukhot, csináljon belőle olyan maszálá hőst, amilyen lennie kell. Nem ilyen csennaiekszpreszesen, hanem prabhudhevasan. Mert az látszik, hogy még a leáldozóban lévő Shahidból is kicsiholja a tűzet, míg az újonc Girish Kumart is úgy bevezette bwba, mintha évek óta ott lenne már.