calacitra

Megígértem magamnak, hogy nem fogok meglepődni, akárhányszor csak egy Happy Ending dalelőzetest vágnak a fejemhez. De aztán de. Csak sikerül meglepnie Jigareknak és a rendező duónak. A HTKM is annyira laza, hogy már szétesik, kicsit ütemét vesztett, és az is lehet, hogy elfogultságomból eredendeően én akarok többet belelátni, de tetszetős marad. Ami a külföldi helyszínt illeti egyáltlán nem zavaró tényező. És a színészek is partnerek ebben, lehet lehálivudozni, de ennyi belefér bwból, sőt ha tudjuk, hogy kiktől érkezik.

Mégis mire számítsunk akkor, ha már a címben is előrevetítik, hogy mire számítsunk. Elszabdul a Punjabi POWA Himesh tollából. És itt a Himeshen volt a hangsúly. Habár megjegyzem, minden élcelődés nélkül a PM se rémgyenge, sőt. A Keeda után beállhat a sorba, de azért a másik szemem sír, hogy lehetett volna ezt magasabban is.

Ez a Kill Dill dalelőzetes nem is azért szerethető, amilyen, hanem ahogyan amilyenné válik. Mert a végtermék bár szuper érzést kelt, mégis annyira nem kap el a lánc, mint ahogy egyiknél se, mert a SEL most és soha többet kitett magáért. A Nakhrileyre is az az egyenlet róható fel, ami nem más, mint a szem>fül. A 90-es évek meg és felidézése nyílván partiban van, nem mehetünk el szó nélkül mellette, de a csomagolás a mindent vivő.

Majdnem egy éve ilyenkor pont ugyanígy egy Prabhudheva dalelőzetes borzolta a kedélyeinket. Hiszen ki tudná elfeledni a Saree Ke Fall Sat. Nem is tudjuk, vagy tudja most a Keeda. Nem ellenfél annak. Hiába az ausztriai jelenlét, PD koreo megőrülése itt is, vagy Himesh fülmegkapó akkordjai, nem lesz a kedvesem hosszú távon. Érzem én is a régiségét meg hogy a beatek ütnek, ez viszont kevés. 

Happy Ending. Sachin-Jigar. Raj&DK. Ez azt hiszem mindent elmond, amit el kell a következő dalbetétről.