calacitra

És még én voltam olyan bolond, hogy azt hittem, AR Rahman öngólt kreál a Lekar Hum Deewana Dil filmzenékkel. Most meg csak hebegek, aztán habogok, ahogy hallgatom őket.

Talán túlzás azt állítani, de az utóbbi időben ez a score az egyelőre, ami a legjobban megragadt, megfogott a maestrotól. Pedig minden korábbi nagyobb hypeot élvezett, jobban elmentek rá a kritikusok, az emberek élvezkedtek rá.

Mégis ez az LHDD zeneegyüttes a maga életrevalóságával, egyszerűségével fejen ütött, fülön talált meg hasonlók. Volt is egy Khalifa, volt is egy Maalom, már a címek is fűszeresek (nálam ez prioritást élvez, majd valamikor erről is írok), most meg az Alaahda köszönt be. Habkönnyű, bébipopsi puha. Ami sokaknak nemgyerebe elhiszem, viszont aki hajlamos az ilyenre, érzékeny rá, annak nem lesz megállás, és welcome to dallamtapadás.

Ki kell emelni még Shiraz Uppalt, aki énekel. Még hogy énekel?! Nagy jóság. A betéten meg már fel se emelem a szemöldököm. Egy nagy adag kanállal kérek belőle. Még, még az ilyen szkénákból, na meg a filmből.    

Az már egyre biztosabb, hogy az Ek Villain nem Shraddha Kapoorról fog szólni elsősorban, és sehogyan se, hanem a férfi nemhősökről. Köztük is Siddharth Malhotraról az élen. Akit annyiszor ekéztem már, és tartok túlértékeltnek, hogy itt igazán bebizonyíthatja mire is képes, és mi tud igazából. Mert ez egy olyan film lehet, amiben komoly esélye van erre, meg arra, hogy beragasztozza a kétkedők száját egyúttal és végérvényesen (bár a HTPba se vallott  szégyent). Szépfiú helyett bad boyság. Ez meg a Zaroorat, MIthoon legújabb dalkölteménye, Mustafa Zahid előadásában. Ilyen murderes mellékíze van ennek is, de ez csak bók akar lenni. Tetszikelem.

A Poi Varava meg így szól hindin, Pritamtól, bw keretek közt. Kicsit modorosabban, kicsit hatásvadászabban, de Arijit Singhesen. Elvenni tőle nem lehet az üzenetet, tiszteletben is tartjuk, és fejet hajtunk előtte. Meg azok előtt, akik harcba mennek a hazájukért (nem csak), és vérüket, életüket adják. Az Ashq Na Ho szép is, érzelemes is, jóllehet volt honnan meríteni. *Salute*.

Drágul a benzin, Hamiltonnak már nem jön be Rosberg, és még az Ambassadort se gyártják többet soha de soha. Tipikus hatefő. Amihez még ez a Fugly dalelőzetes is passzol. Prashant Vadhyar zenéje ugyanis, a G Pe Danda a szokások rabja. Adja, adagolja, veretős is, viszont nem robban fel. És nem is akarjuk akár csak egy másodpercre is, ha túlnőne rajtunk. Verdikt. Izgalomban alulfűtött, nem oszt, nem szoroz, felejtéses. Bár ahhoz először emlékezni kéne rá. Öööö.

Lehet én vagyok régmódi, meg öreg már ehhez, de ezek az angos címek bw filmzenékben eléggé irritálnak. Nem azt mondom, hogy ettől egy dal értékét veszti de azonnal, viszont nem is az igazi, adja úgy az igazságot. És értem, hogy haladni menni korral előre, nyitni mindenfele, aztán meg mégse tudom, képes vagyok elfogadni. Ettől persze még a Humshakals harmadik dalelőzetese világverő évzene muzsika is lehet. Na és? Az lett?

Nem. Annyira. Olyan, mint az EP választás. Nagy és sok nyomot nem hagy benned. Pedig az alap ütős, van benne élet, de a szöveg valahogy mindent hazavág. Mintha a kettő nem is találkozna soha össze a dalban. Az egyik erre jár, a másik meg arra. Az is a csúcspont, amikor csak a beatek dolgoznak. Halványka. Nyárra talán még jó jó lehet, bár az is erősen kérdőjeles.