calacitra

Már lelki szemeink előtt látjuk, ahogy Alia és Varun a Saturday Saturdayre veretik éppen, de mivel még ilyen megfogható bizonyítékunk nincs rá, ezért addig egy poszter ígykészülttel kell most beérni. Amiben azt láthatjuk, ahogy erősen brainstormingolnak a plakát kinézetén a készítők.

Pozólnak is rendesen a főszereplők. Mindent megtesznek, amit kérnek tőlük. Alia ölébe is veszi Varunt, ha már lúd. És még ezek után mondja azt valaki, hogy nem is olyan égető fontos egy bw film számára a poszter (egyébként ja).  

És még én voltam olyan bolond, hogy azt hittem, AR Rahman öngólt kreál a Lekar Hum Deewana Dil filmzenékkel. Most meg csak hebegek, aztán habogok, ahogy hallgatom őket.

Talán túlzás azt állítani, de az utóbbi időben ez a score az egyelőre, ami a legjobban megragadt, megfogott a maestrotól. Pedig minden korábbi nagyobb hypeot élvezett, jobban elmentek rá a kritikusok, az emberek élvezkedtek rá.

Mégis ez az LHDD zeneegyüttes a maga életrevalóságával, egyszerűségével fejen ütött, fülön talált meg hasonlók. Volt is egy Khalifa, volt is egy Maalom, már a címek is fűszeresek (nálam ez prioritást élvez, majd valamikor erről is írok), most meg az Alaahda köszönt be. Habkönnyű, bébipopsi puha. Ami sokaknak nemgyerebe elhiszem, viszont aki hajlamos az ilyenre, érzékeny rá, annak nem lesz megállás, és welcome to dallamtapadás.

Ki kell emelni még Shiraz Uppalt, aki énekel. Még hogy énekel?! Nagy jóság. A betéten meg már fel se emelem a szemöldököm. Egy nagy adag kanállal kérek belőle. Még, még az ilyen szkénákból, na meg a filmből.    

Vigyázz alvilág, mert jön, itt van, megérkezett: Rani Mukherji.

A maffia tehát felkötheti, hiszen a színésznő, újdonsült feleség Pradeep Sarkar filmjében, a Mardaaniban (YRF) osztja az ellent kérdést meg választ nem tűrően. A sztori szerint a gyerekkereskedelembe veti bele magát, azután megy, és veszi fel a harcot a rossz fiúkkal, miután egy tizenéves lányt elrabolnak, meg csempésznek mindenhova. 

Rani először alakít rendőrt. Még egyszer leírom lassan és érthetően. Rani, rendőrt. Szerintem ez a két szó bőven elég arra, hogy mindenkit lázba hozzon a majd 2014. augusztus 22-én bemutatásra kerülő mozi. Persze-persze ez nem elég, ahhoz trailer is kell látni, meg egyáltalán tudjuk, hogy azért rendező is kéne hozzá, aki nem vágja haza ezt a több mint impresszívnek megálmodott élménycsomagot. Meglássuk. Egyelőre egy poszterféleség akad nekünk, amin a tagline a kulcs, és annyira coelho, hogy kitehetetlen, azt mondja:

Every war is personal

Nem is tudom melyiket könnyebb megjegyezni: a dalt, vagy a tánclépést? 

Saifnak meg igaza van, ezt csak imádni lehet, lelkesen lelkesedni érte, ami hiperszuper gyorsan eljut a fülekbe, majd aztán ott is marad, beköltözik oda, kitörölhetetlenné válik. De ugyanez (át)ráhuzható a a koreográfiára is. Ami természetesen Ganesh brilliáns agyszüleménye. Ez a Caller Tune, négy helyszínes, karakter bemutatós bjutiful szteppes megoldásos dalbetétjének ígykészültje. Kapjátok el. Hajtás utána. 

Kolosszális. Elég csak a nézőtér soraiban helyet foglaló arcokat pásztázni. Olyan, mintha a bolgoság ott egy teljesen új szintjére emelkedne, persze tükör is egyben. Mert közbe mintha magamat is látnám. Vagyis kábé hasonló módon reagálok arra, ami ott történik a színpadon. És akárhányszor hallom Arijitet, az mindig olyan, mint az első alkalom lenne vele, meg hallanék tőle valamit is. Betelni vele betelhetetlen.    

Ja és kijelenthető kellő magabiztossággal, hogy a világ (nemcsak bw) szegényebb lenne egy ilyen énekes nélkül. (in)Dzsojság. Csak megköszönni van már erőm. Kifogytam a szavakból. Nézzétek. Füleljétek.