calacitra

Nézzük tovább. Fontos különbség lehet még a megszakítás, ami a nyugati szemnek nem kimondottan elfogadott elvárás, sőt, egy filmmel kapcsolatban. Indiában, és most nem csak a bombayi filmgyártásra szűkítem le a kört, a konkrét szünetnek komoly funkciója van. Ez a megszakítás első fajtája, amit két okból érdemes vizsgálni. S bár igaz, hogy mindkettő kihatással van a filmre, az egyik következik a másikból, azonban az egyik a filmben, a narratívában, a másik a filmnézésben jelenti, fejti ki a hatást, a „törést. Ez a harmincas évek óta szokássá vált megszakítás típus a hosszú játékidő miatt honosodhatott meg, de a hindi filmet erősen formáló, színházi műfaj is hatást gyakorolt ki rá. Már csak azért is, mert véleményem szerint a színházi szünetekre, félidőkre emlékeztet mindaz, amikor a narratívában utalnak erre a szünetre. Itt a filmgyártásban a differencia annyi, hogy a függöny le és széthúzása helyett egy felirat jelenik meg a filmben, a mozivásznon. Ez az interval, intermission általában, de létezik olyan megoldás is, amikor a szereplők jegyzik meg, hogy valami csak később, a szünet után következik majd be. 

Az indiai filmeket mindig szünettel vetítik, talán a színházmúlt miatt is, ezt most nem tudom biztosan, azt azonban igen, hogy erre nagyjából a film felénél kerül sor, amit meg a fentebb említett módon, eszközzel, lásd akár a képpel jeleznek a néző felé a filmben. Amúgy a ma indiai, bollywoodi filmje már nem tartja kulcsfontosságú momentumnak, mozzanatnak ezt a szünetformát, magát a kiírást, egyre több alkotás nem teszi ki a megszerkesztett törés-váltást, nem feliratozzák, ami mindenképpen a nyugat felé való eltolódás számlájára írható szerintem. Jóllehet, a szünet maga még létező dolog lehet az indiai mozikban, csupán a filmekben nem utalnak már erre. Mi több a közönség filmnézési szokásai sem követelik meg annyira az elhelyezését a cselekményben, mert ők anélkül is gyakran hagyják el a mozitermet és tűnnek el, vagy tűnnek fel új nézők a film bármely jelenetére, pontjában. De visszatérve a hagyományos szünetre, még azért is van fontos szerepe, mert bizonyos értelemben két kezdést és két lezárást kell a készítőknek létrehozniuk a szünet után ismét rá kell hangolniuk a nézőket a folytatásra. Az indiai filmeken szocializálódott néző pedig egy idő után már maga is érezheti, kitálalhatja, hogy mikor fog ez bekövetkezni. De ha éppenséggel nem tűntetik fel a vásznon, akkor is a film játékidejéhez közeledve mindig van egy-két olyan jelenet, vágás, amikor az szünetért kiált. Érdekesség, de mindenképp a szünet fontosságát hangsúlyozandó az a meglátás, miszerint ezeknek a cselekményekben való elhelyezése stílusokként és rendezőkként változik, sajátos módja akár egy rendező kézjegye is lehet.

Nem csak emiatt, de többen a bollywoodi formát a megszakítások mozijaként értelmezik. A filmvetítéseket hagyományosan megszakító szünet mellett az énekes-táncos betétek, és a cenzúra tartoznak még ide. Az énekes-táncos betétek, mint azt korábban írtam és fogom is soká, nélkülözhetetlen részei a bollywoodi filmeknek. Amióta az első hangosfilm megszületett, azóta a dalok (velük együtt a táncok), dalbetétek követik kéz a kézben a hindi filmet, amely összetevő még egy külön bevételi forrást is jelent a film és alkotói számára. A harmincas években voltak olyan filmek, amelyekben akár 50-70 dalocska is szerepelt, azóta a zeneipar nyomására alakult ki a máig is érvényes gyakorlat, hogy a dalszekvenciák legyenek elkülönült, önálló, standard hosszúságú (3-4 perces) részek a filmen belül, melyek azután külön számokként jelenhetnek meg a lemezeken.

A zenés jelenetek a bollywoodi filmekben azonban nem tekinthetőek egyértelműen a megszakítottság jelének, véleményem szerint. Habár az tény és való, első látásra főként, egy idegen szemnek, hogy az elbeszélés, a próza megáll egy pillanatra ezáltal, nem folytatódik tovább, hanem a tánc és ének cseréli le, veszi át a szerepét a filmben. Ez pedig nem egyszer történik meg a film narratívájában. Az ember úgy érezheti nézés közben, hogy falakba ütközik az ilyen jelenetek miatt, ami a megértést, a cselekmény előremozdítását hátráltatja. Viszont ez a tévhit megdőlni látszik akkor, amikor kicsit közelebbről kezdünk el foglalkozni az énekes-táncos betétekkel. Ugyanis a dalszekvenciák nem hiába épülnek be a cselekménybe. Jelentésük, szerepük, rendeltetésük van a filmben. Sokszor történetét mesélnek el, egy hidat képeznek a két ellentétes sztori szál között, de magyarázó is lehet, és érzelmeket átadó, hangsúlyozó funkciója is letagadhatatlan még. Az leszögezhető, hogy a cselekmény megértését segíti, olykor, sokkal több információval, érzéssel szolgál, mint a film beszédes, prózai fejezetei akár. 

Végül a harmadik megszakítása forma a cenzúra jelenléte az indai filmben. Van hivatalos állami cenzúra, amit a filmkészítők természetesen megpróbálnak elkerülni úgy, hogy a feltételezett elvárásoknak igyekeznek megfelelni a filmkészítés fázisában, ezzel is biztosítva a bemutathatóságot és a befektetések megtérülését, valamint azt, hogy a kicenzúrázott jelenetek miatt nehogy érthetetlenné váljon. A film legnagyobb problémát mindmáig a női test ábrázolása, illetve természetesen az erotikus jelenetek képezik. Ezekre a problémákra bejáratott vizuális megoldásokat alkalmaznak: a csókjeleneteket (ha nagyritkán vannak) olyan szögből ábrázolják, hogy a szereplők ajkának érintkezését – minthogy egyébként ilyesmit a legtöbb színész nem is vállalna – ne lehessen látni. Az erotikus jeleneteket csak sejtetik, a kamera ilyenkor szemérmesen visszahúzódik, leplek, fátylak, fedik el szemünk elől a látványt, illetve extradiegetikus elemekkel helyettesítik az ábrázolandót: vízesések, virágok, villámlás, trópusi vihar borítja be a vásznat. Bizonyos esetekben a szerelmi jeleneteknél énekes-táncos betétbe váltanak, hogy a túláradó érzelmeket kifejezzék, és esetenként olyan – még nyugati szemnek is kirívóan erotikus – tánckettősöket adjanak elő, melyeknek gyakori eleme például a vizes szári. 

Először is a legleglegközismertebb tény az, hogy a legtöbb bollywoodi film igen hosszú, átlagban három órás, ami most nem hülyeség vagy sarkítás, túlzás mittudoménmi, ez tényleg így van, helyes. De mondom Átlagban, mert akadnak a filmek között két órás játékidővel rendelkezők, meg ellenkezőleg három és fél órásak is. Minek is köszönhető ez a hosszú-hosszú terjedelem? Főként a főhindi film sajátosságnak a zenés-táncos dalbetéteknek, igen főként, mert azokat leszámítva, azok nélkül bizony egy bő órával ritkulna meg a filmes játékidők mérete. Khm, ritkul is ma már, van erre példa, hiszen a fiatal feltörekvő új rendezőgeneráció előszeretettel válik meg a táncos snittektől. Hiszed vagy sem, létezik olyan produkció is, amelyben egyáltalán nem szerepelnek táncos-zenés betétek (lásd: Black, a Wednesday satöbbi), szóval ilyen téren hasonlíthat más nációk által gyártott darabokra, még akkor is, ha tudvalevő, hogy ezek száma még elég kevés, s bwellenes cucc a javából. A tánc mellett azért zene persze megmarad bollywoodi zsánerként, a dalokat ugyanúgy szerves részét képezik a történetnek, csak ezekben az esetekben a tánc helyett a montázsszerű klipek, jelenetek alatt hangoznak el, nem a színészek szájából.

Az indiaiak, de nem csak ők, több filmet is ezen dalbetétek (akár tánccal, akár montázsszerűen kísért) miatt néznek meg, hiszen sok esetben ez is elég a történet teljes megértéséhez. A kihalófélben szteppelő táncos koreográfiák számunkra egy kicsit eltúlzottnak és néha gyerekesnek tűnhetnek, viszont olyan életerő és (persze a film hangulatától függően) vidámság sugárzik belőlük, aminek a látványa tényleg ritkaságszámba megy. Ezek a dalos-táncos jelenetek egyébként korántsem a filmekre aggasztott, mellőzhető szórakoztató elemek, mert a film érzelmi folyamatosságába nagyon is szorosan illeszkednek, aminek az indiai nézők – és Bollywood máshol élő fogyasztói is – sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanának, mint a narratív koherenciának. A dal például sok esetben kimondottan a film írója, van úgy, hogy csak erre épülve, ez után születik meg a cselekmény. 

Egy bwfilmben amúgy szembeötlően abszurd narratívákat találunk, amit eltúlzott, stilizált színészi játék kísér, mely gyakran olyan dialógusokkal párosul, amik nyugaton inkább a kabaréjelenetekben vannak, s melyek frappírozott, poénra kihegyezett jellegüknél fogva szinte arra várnak, hogy a közönség tapssal jutalmazza az elmés bemondásokat. A nyugati értelemben vett pszichológiai alapú karakterformálás iránt ezek a filmek mondhatni teljes érdektelenséget mutatnak, a gonoszoknak már a szeme se áll jól, ugyanígy a jókat is azonnal fel lehet ismerni a külsejükről, és persze a sztárról, aki őket alakítja.

A sokak által fontos hihetőség igenis fontos szerepet játszik ezekben a történetekben is, csakhogy itt ez a tényező a film morális univerzumával van kapcsolatban, aminek legfontosabb pillérét a családi kapcsolatok és azokat szabályozó viselkedési normák adják. A filmekkel kapcsolatban a bollywoodi nézők akkor panaszkodnak inkább hiteltelenségről, ha a szereplők vétenek a rokoni kapcsolatoknak megfelelő ideális viselkedési normák ellen: például egy fiú megöli az anyját, vagy egy szülő tudatosan fájdalmat okoz gyermekének. Ezeknél sokkal kevésbé tűnik hihetetlennek az indiai nézők számára, ha valaki puszta kézzel legyőz egy hadsereget és utána dalra fakad.

A hangsúly az indiai szórakoztató filmben az érzelmeken és a látványosságon van. Az érzelmeknek magukkal kell ragadniuk a nézőt, a parádés kiállítású énekes-táncos jeleneteknek pedig rá kell venniük a közönséget, hogy a filmet többször is megnézzék. A filmek jelentős hányada épül a következő alapkonfliktusra: a kisemmizett férfihős az őt ért igazságtalanság ellen harcol, nem ritkán valamilyen szerelmi indíték vagy bosszú által vezérelve. A férfiakat igen gyakran behálózzák, még gyakrabban elhagyják vagy átverik a hölgyek (például a fejükbe veszik, hogy a háztartás helyett a munkát választanák, saját keresettel, felrúgva ezzel évezredek tradícióját). Emellett számtalan variációban köszönnek vissza a családi melodrámák fordulatai: válás, újra egymásra találás, felülkerekedés a vallási és a kasztbéli különbségekből adódó leküzdhetetlennek tűnő akadályokon valljuk be, a mitológia és a hétköznapok világa valóban bőven szolgáltat témát az alkotók számára.

Minden filmgyártó országnak, nemzetnek meg van a saját maga eszköztára, amiből dolgozik és amire építhet is akár éveken keresztül. Formai keretek alakulnak ki, határvonalak jönnek létre, s egy buborék képződik, amibe akarva-akaratlanul, szerencsésen-szerencsétlenül „beskatulyázzák” az adott náció filmkultúráját. Lehet pozitív, akár negatív oldaláról is vizsgálni a skatulyázást, de mégis csak egyedivé, mássá teszi a készült filmeket, a másik náció szemeiben. Véleményem szerint egyszerűen színessé varázsolja a világ filmtérképét. Egyrészt azáltal, hogy különböző elemeket (műfajügyileg, rendezésügyileg akárhogyan), új hagyományokat, impulzusokat ad más filmgyártó népeknek, másrészt, hogy szokatlan élményeket és ismeretlen helyeket mutat meg a képkockákon át a mozi széles közönségének. 

A hatás elérésére egy újfajta rendezői-operatőri fogás, egy színész felfutása vagy egy kultikussá váló mondat, jelenet is lehet alternatíva, de nem is kell olyan messzire menni, hisz olykor a film műfaja, szerkezeti felépítése már árulkodó lehet. S bár a filmtörténet adta differenciák adottak, a filmformalitás elsősorban a gyökereken (mind vallási, mind kulturális jellegűek) alapszik, abból eredeztethető le sok esetben. Ahogy Hollywoodban az életrajzi drámák, úgy Indiában, azon belül is Bollywoodban a mitológiai történetek, alakok, zenék, táncok, azaz a sok évezredes kultúra a befolyásoló és formáló tényező is egyben. Ez éppenséggel nem zárja ki a hozott anyagokból való feldolgozásokat, műalkotásokat sem. Különösen a keleti térség eme szegletében, ahol szívesen nyúlnak is vissza egy-egy sikeres amerikai mozihoz, hogy aztán abból a saját formai keretek között az ottani igényeknek megfelelő darabot készíthessenek el. S bár az ilyen típusú feldolgozások nagyon közkedveltek, Bollywood gyakran is él ezzel a lehetőséggel, de a klasszikus eszközökkel élő és játszó hindi mozira mindig nagyobb közösségek, közönségek látogatnak el.  

Az leszögezhető, hogy a hindi kulturális gyökerek (zene és tánc), hagyományok, mitológiák a bollywoodi történetekhez soha ki nem merülő forrást szolgáltatnak, úgy ahogy a vallási ellentétek, az ebből keletkezett viszályok, háborúk is. Ott van például, az ország (film)történetének szempontjából lényeges pakisztáni konfliktus, ami több filmnek az alaptörténetét adja meg. Gyakran utalnak rá filmekben, máskor kiindulópontját szolgáltatja a megszületendő alkotásoknak. Ez utóbbira kiváló példázat a Veer-Zaara (2004) romantikus drámája, a Main Hoon Na masalája (2004) vagy az újkor romantikus komédiája (romkom) a Dil Bole Hadippa (2009), de ezekről lesz szó majd, meg még többről más vezértémák szerint felosztva.

Egyelőre csak annyit elég tudni dióhéjba, amit már lehet is, hiszen a bollyszaganal említettem és vagy a rávezető posztnál plusz itten, hogy egy bw filmben mindennek megvan a helye, az értelme, egy mozdulatnak a táncban, egy viselkedésnek a szereplők részéről, vagy csak az alaptörténetnek, ami az első. Igen az első, a cselekmény, a szkript, ami meghatározza a filmet (oké ez sántít bwügyileg), de néha ezt leszámítva, nem szorosan ehhez kapcsolódva, ebből kiindulva is lehetnek egy modern, nem annyira klasszikus darabban ilyenolyan indiai szokások a 45435435-ből. De mondom nincs még a vége, közel se, mert ezeken túl más formális jegyekről is beszélhetünk akkor, amikor mint bollywoodi filmet deklarálunk. Ennek folytatása következik. 

A Bollywood kifejezés a '70-es években született az indiai angol nyelvű sajtó révén (úgy tartják), a kifejezetten üzleti célra készült, hindi nyelvű, szórakoztató filmekre, amelyeknek gyártási központja Bombay volt. Az elnevezés maga pont Bombay városának valamint az amerikai filmgyártás fellegvára Hollywood nevének összevonásával keletkezett. Bár néhányan helytelenítik ezt az elnevezést, mondván, hogy Hollywood „rongyos változatává” degradálja az indiai filmipart, de mára olyan széleskörűen elterjedté vált és kanonizálódott, hogy 2001 óta már a szótárban is benne van: az Oxford English Dictionary 2001-es kiadásától külön szócikként szerepel. A kifejezés konkrét eredetét több ember is magáénak állítja, például a szövegíró, filmkészítő és tudós Amit Khanna vagy az újságíró Bevinda Collaco, de Bollywood alapja Tollywood volt, melyet egykor a Nyugat-Bengáliai mozikra használtak. 1932-ben Tollywood volt a legkorábbi Hollywood által inspirált elnevezés, amiből bő 40 évvel később megszületett, megszülethetett ez a nomináció.

Szomorú, de igaz, a több mint hét posztot meghaladó történetmesélés a mai nappal a végéhez érkezett. Most-egyszer-biztosan, de még nem végleg. Folytatásra van lehetőség igen, talán lesz igény rá meg kell is, hiszen a xxi. század, ahogy az látszik, nem került be a főcsápterek közé, arról nincs karaktercunami, így azt majd pótolni kell mindenképpen. Háthogyafrancbane komolyan, előzetesen úgyis tervbe volt véve, hogy az egyes filmek kivesézésével parallel fog megjelenni majd, sz'al nem kell félni befut az is idővel. Egyelőre ez, a szaga pont kerek egész lett, ami szépen körbejárta mindazt, amit nagyvonalakban tényleg tudni kell az indiai filmgyártásról, annak történetéről 2000-ig. Valahogy így is álmodtam meg, nem többet, nem kevesebbet akartam seringelni kontentügyileg.  Persze volt  ahol elvettem, nem akartam túlságosan mélyre menni a ditélszek tengerébe, pedig lehetett volna na, de akadt példa pluszozásra, sorkibővítésre is, ahol még ikszről eszembe jutott, hogy az ipszilon is fontos. Erről ennyit. 

Már néznél bollywoodi, dansz. 

Ahogy jeleztem előszóba anno, a bollysaga itt a sidebarba is helyet foglal6 majd --> ez volt a terv, ami megvalósult, így a később érkezők sem maradnak le semmiről, mindenről ilyen téren. Fontosnak tartom, hogy nem kell a szörcs rá, van helye, szem előtt van, mindjárt a főoldalon, lehet történetelemórát tartani, múltba szotyizni, akinek majd kedve tartja rá, nincsenek +1linkek, keresztbekasulhivatkozások. Oké ettől a sok infó még sok infó marad, de nem kell hazafutni tőle azt mondom. Érdemes végignyálazni az egészet, mert van és lesz olyan, ami később nyer majd csak értelmet, akkor fogunk heurékázni, hogy "mert de tényleg mennyire igaz volt, amikor arról volt szó". Sok mindent megmagyaráz na, ami most még nem világos, ez érthető valamint jópár átültethető simán a mai világba is, ezen keretek közé. Ez benne szép, ettől lesz igazán csak az, úgy gondolom.

Az előszói küldetésnyilatkozatot visszalapozva már csak egy dolognak kell eleget tenni itt a végén, mégpedig az irodalom kiírásának, ami jól fel lett használva, s amelyeknek segítségével megszülethetett a bollysaga. Egy biztos, amit nem lehet elégszer szem elé szegezni, hogy nem szerettem volna duplikálni, nem is az volt célom vagy hogy plagizáljak ilyesmi, visszaéljek olyan infokkal, amik nem az én gyermekeim. Nemnem, a BS egyszerűen csak egy netforrás, ami jól jöhet a bajban, vagy csak akkor, ha valakire rátörne a bwmegismerés vágya, mindezt úgy, olyan keretek között, ahogyan azt a cc a szerzői jog meg mittudoménmi megkívánja. Egyszerre akar létrehozni megosztani és gyűjteni is egyben, most éppen a bw filmtörténetet, elsőként, a kezdetektől majd napjainkig. A kezdethez, aka múlthoz pedig forrásanyag dukál ugye, amit valahonnan meg kell szerezni, könyvből innen-onnan, és én ezért is jelzem most ide alá, hogy pont innen meg pont onnan. De ohohoh lassan túlragozom eztet, pedig nem kéne, inkább jöjjenek a források, ti meg olvassátok el őket is, ha mégmégmég nem olvastatok elég bwfilmtörténetet. 

Felhasznált irodalom:

Bán Attila: Bollywood fényei. IN: http://www.filmtett.ro/cikk/2185/bollywood-fenyei-filmgyartas-indiaban

Bollywood a weben. Függelékben a hindi filmgyártás múltja és jelene. Szakdolgozat, 2011. 

Jakab Kriszta: A mozi Indiában. IN: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=2070

Kristin Thompson - David Bordwell: A film története. Budapest: Platinus, 2006.

Vincze Teréz: Felfedezőút a filmvilág szubkontinensén. In: Metropolis, 2007.