calacitra

Úgy hiszem, nem sok színésznő mondhatja el magáról azt, hogy a neve rapcímbe lenne foglalva, vagy hogy ihletforrás alapjául szolgált volna egy amolyan költemény megírásánál, ergo múzsája lett volna annak. Thinking... nem sok tényleg, de Rani Mukherjee az - már - kivétel. Köszönhető is ez többek között a seattle-i rap duónak (mc+dj): a Blue Scholarsnak, akik egy az ő nevével fémjelzett dalt rögzítettek fel újdonsült korongjukra, a Cinemetropolisra. Erről, az albumról annyit egyébként érdemes nem bwügyileg megjegyezni, hogy egy eléggé film témájú anyag lett, ami a képekéskockák körül is forog, akár akkordok, akár beatek, akár sorok, vagy csak dalcímeket tekintve, ez utóbbit olyan (más-más) személyekhez kapcsolódva, mint Anna Karina Oscar Gant vagy Yuri Kochiyama.

Na de visszatérve a nem indokolatlanul, de akaratlanul is rap ikonná váló bollywoodi alkotásokban gyakran fel-feltűnő bengáli színésznőre, meg arra, hogy miért is lett ő az aki, miért esett rá a választása a duónak, arra ezt felelte a dj: "Rani appears to be a powerful, intelligent woman and a cultural leader. She does a good job balancing her projected image with dignity and without allowing herself to be objectified", amihez még hozzátette, hogy kedvenc filmje is van a színésznőtől, mégpedig a 2002-es Saathiya. A fiúk amúgy személyesen nem ismerik, csak a munkásságát, valamint a "common" képet, amit mutat kifelé. Tudvalevő híres, Indiában a színészek hősök, de nem nagyon élnek vissza ezzel, Rani pl adományoz, jó munkát végez abban, amihez ért, és aki nem az, nem olyan, mint az amerikai sztárok többsége, nem ugyanaz, nem az a szint, kérem szépen.  

Magáról a dalról még valamit, de most. Egy. Tényleg olyan, mintha múzsához írták volna, végig Raniról van szó, nincs kimondva, de minek is, hiszen ott a név a címben visszatekint. Atom feel-good az egész. Kettő. A refrén meg plusz ráadás, azzal, hogy bengálian szólal meg, irtó fülbemászóan. A hatás, még kérdezed? Egyszerűen rákönyökölsz a replayre, s akut dallamtapadásod lesz a Rani Mukherjitől (fura ezt így leírni azé'), ami halkan jegyzek meg az album a legjobbja is egyben #nemlennielfogultkomolyan. A végére még itt egy "konci"felvétel, amit csak nézel és hallgatod meg hallgatod és nézed. Szerelem. 

Közel van, de még se annyira közel. Valahogy ez jutott eszembe akkor, amikor beszúrtam az uccsó 2K posztot. Mert hiába volt az a saga vagy most ez a sajátos, csak erre a nációra, annak filmgyártására vonatkozó úgynevezett kódrendszer leírás, egyszerűen ez még mind-mind kevés az élvezet átadásához. Csak karakterek vannak, azok mesélnek képkockák helyett, egy elméleti kimittud az egész, ami egy szint eléréséhez kiválóan megfelel. Többek között alaptudás elültetéséhez, megismeréshez, olyanokhoz, amiért a blog is megszületett, aka viziot kipipáló vállalkozás ez egyelőre. Viszont a filmek azok filmek, az más tészta. Már nagyon előreszaladtam, azt hiszem. Gyors' vissza.

Fontos megérteni mi miért az ami. A 2K erre hívta fel annak a csillionyi embernek a figyelmét, aki nem tud, vagy sötétségbe van bwt illetően. Nem csak nekik, jó lead volt ez a filmek előtt, hanem mindenkinek, hiszen azt megmutatta, hogy mindenki másképp csinálja, ha filmgyártásról, készítésről van szó. Ami meg nem annyira rossz, mint aminek a többség tartja, táncival, zenével, meg zenével és táncival. Például itt, bwben, a legnagyobb az egy filmre eső intertextuális vonatkozások száma. Sehol ilyen a világon nincs. Amerikában ezért mindenki pirospontot dobál, hogy jujdejó, mert volt egy jelenet, ami tiszteleg a másik nagy előtt, és ez beszarás. Ilyenkor mindig nevetni van kedvem. Öreg, hiszen bw ebben a mester, a tanító. Vagy ott van a hálivúdi tucattörmelékben egyre gyakrabban fel-felpislákoló zenés táncjelenetektől való elélvezés a plázamozizok körében. Nem egy és kettő film, sorozat volt mostanában, amiben akadt egy ilyen szkéna, és az mekkora hiphiphurrát váltott ki, úgy, hogy az nem musical alapvetően, műfajilag besorolva, sőt. Erre már tényleg nem kell kommentár.

Van élet a megismerésen túl. De látni kell azt is, hogy a saga és/vagy a 2K nélkül egy bw-vel kapcsolatos blog nem indulhat el, csak úgy. Mondottam volt a feltáratlansága szembeszökő, ergo meg kell magyarázni olyan dolgokat, amik éppen hogy nincsenek megmagyarázva itt otthon. Aztán nem csak azokra kell építeni, akik ismerik, szeretik éppen, hanem a passzívakra is, adni nekik esélyt, még ha aztán ők nem is élnek vele. A calacitra úgy gondolom a falra kiragasztott főcéljainak egy részét ezzel teljesítette is. Folytatás az lóg a levegőben, majd erre is sor kerül idővel. Most a Kuch Khaas hivatkozásjegyzéke következzen idealá tovább, olyan forrásokkal, amelyek segítettek létrehozni ezt a több mint 12 csápteres, megszámlálhatatlan bwsajátossággal bíró posztsorozatot.

Talán részben a műfajisághoz kapcsolódik ama a nézőpont is, hogy a bollywoodi film nem más, mint egy musical. Jóllehet a dalok és a táncok képezik történetét, annak alakulását, ami a klasszikus műfaji szótárban eleget is tesz a fogalmának, csak hogy az indiai közönségfilmet nem szokás (már) musicalnek tekinteni. Egyrészt a nem műfajiságra gondolok, ami pont kizárja ennek lehetőségét. Lásd itt a maszálá mivolta azzal, hogy magában foglal több filmtípust is egyszerre. Így fordulhat elő az, hogy akciójelenetek előtt, alatt-közben és végén is énekelve táncot járhatnak a szereplők. Ez a fajta filmkép, jelenet abszurdnak tűnhet első olvasatra, de ismeretlenül is mindazonáltal, hiszen ilyen képsorokra nem nagyon emlékezni a nyugat filmterméseit, azok musicalis darabjait végiggondolva. De másrészt ott van az új évtized új rendezők új filmje, ami úgy ahogy van kizárja minden lehetőségét ennek, - a majd következő két csápterben említésre kerülő - táncos snittek olykor teljes nélkülöztetésével vagy csak a zenék indokolt kihagyásával, másmilyen formában történő narratívába való ágyazásával. 

Így vagy úgy a hindi filmgyártás musical-jellege számomra is letagadhatatlan, amit csak erősít az a tény, hogy a musical egy szabad műfaj, ami az alkotók által formálható és aminek nincsenek megdönthetetlen formai szabályai. Hangsúlyozom musical-jellegű, hiszen Bollywood a musicalnek külön alműfaja lehetne azáltal, hogy a daloknak és a táncoknak az ország hagyományai következtében fontosabb szerepet szán, mint azt a klasszikus értelemben vett musical valaha is tette. A különbséget érzékeltetve Jane Feuer azt írja a bollywoodi musicalekről, hogy azok nem csupán megmutatják, ahogy a szereplők dalolnak hanem egyenesen arról szólnak, hogy a szereplők dalolnak és táncolnak. Maga a történet, a történetmesélés a dalok révén áll össze koherens egésszé, nélkülük egy-egy hindi film teljesen értelmezhetetlen lenne.  A zene és a dal a hindi közönségfilmekben értelmezi és előremozdítja a kibontakozó cselekményt, amivel ellentmond mindazon feltevéseknek, tévhiteknek, amelyek a film folytonosságát megszakító, gátló tényezőként tartják számon a dalbetéteket.

Ahhoz, hogy egy film műfajilag jól szerepeljen a kasszáknál - a nézőknél és a kritikusoknál egyaránt - ahhoz a készítőknek, a forgalmazóknak ismerniük kell azt a célközönséget, akiknek a film készül elsősorban. Bollywood, ebből a szempontból mindig is nagy figyelmet fordított arra a már említett sajátosságok narratívába való beágyazásán túl, hogy megfeleljen az igényeknek. Azoknak az elvárásoknak, kívánalmaknak, amit a néző, India legnagyobb kritikusa támaszt felé. Az egyén szava minden filmgyártó hatalomban döntő fontosságú, de egy olyan országban, ahol kisebb-nagyobb csoportokban, tömegesen járnak el a mozitermekbe az emberek, még annál is fontosabb prioritással bír. Családok, rokonok, barátok, munkatársak indulnak el együtt a mozikba, egyúttal kihasználva az ország legjelentősebb szórakozási lehetőségét: a filmnézést. Ez a fajta kollektív élménybefogadás nem nevezhető gyakorinak a világ többi táján és sokak is vélekednek úgy, hogy az indiai átlagember a hétköznapból ide a vászon elé, a vásznon történtekbe menekül.

A véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy az axióma nem szűkíthető le csak az indiaiakra, hiszen más nációjú emberek is sokszor menekülnek el „a gondok” elől a mozikba. Egy-egy fantasy, egy-egy sci-fi története a jó példa erre. Hiszen az esetek nagy többségében nincs valóságalapja mindannak, amit a film elmesél, próbál elmesélni, mégis az igazán jó film egyik nagy erénye pont az, hogy képes egy másik, alternatív világba kalauzolni a nézőjét, aki éhezik a szürke hétköznapok mellett a színesebb impressziókra. Bollywood filmjei pedig ilyen filmek, elhitetik azt is az emberrel, amit lehetetlen lenne például egy könyv elolvasása során befogadni és átérezni. Ezek műfajtól függetlenül mutatnak a közönségének olyan történeteket, amelyek legtöbbször nem a realitás talaján játszódnak. Az álomjelenetek, a túldramatizált szálak, az abszurd cselekmények mind-mind szerves részét képezik a populáris hindi alkotásoknak, mindazért, hogy megfeleljenek a társadalmi igényeknek. Mert, ha a néző álmodni akar, akkor a mozi csak akkor lehet sikeres a szemében, ha ezt megadja neki. Itt, ezen a ponton felvetődhet a kérdés, hogy akkor a néző formálja a bombayi filmipar filmet?

Meglátásom szerint formálja, formálhatja azzal, hogy szokás által csoportok, tömegek képében jelenik meg a termekben különböző generációkkal, iskolázottságú emberekkel, akiknek más-más elvárásai vannak az adott filmmel kapcsolatban. Mert ha készül egy történet, aminek a középpontjában vagy a tinédzserek vagy egy király vagy egy sportág áll, akkor várhatóan a tinédzserek, a történelem iránt fogékony emberek és az adott sportág fanatikusai jelennek meg. Viszont, ha ezek a más-más érdeklődéskörű, hivatású, életkorú személyek egyszerre, egy filmre váltanak jegyet a kasszáknál, a film feladata máris megváltozik. Kibővül elemekkel, új műfajokkal. Ezért a hindi filmesek mindenkinek tetsző szuper-slágerfilmek, avagy univerzális sikerfilmek készítésére törekednek. Tekintve, hogy a produkcióknak minél szélesebb körben kell sikert aratnia, a közönségkategóriák inkább a határok megszabására valók, nem pedig azon szegmensek kijelölésére, amelyek számára speciális típusú filmek készülnének. Folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a filmeseknek az igazi siker érdekében felül kell emelkedniük ezeken a kategóriákon, illetve rá kell jönniük, hogy mi az, ami minden közönségcsoportnak tetszik. 

Ezek a források is alátámasztják a nézőre szabott hindi klasszikus filmet, amelynek mindenképpen tartalmaznia kell szerelmi románcot, humoros jeleneteket, melodrámát, valamint akciójeleneteket. De az énekes-táncos betétekről, komikus epizódokról és többszörös cselekményű narratívával építkező struktúráról sem szabad megfeledkezni. S azokat a filmeket, amelyekben mindezek összetevők jelen vannak, a filmteoretikusok maszáláfilm elnevezéssel szokták illetni. Az igazi maszáláfilmben egyik műfaj sem válik dominánssá a többivel szemben. A maszálá egy indiai fűszerkeverék, és ahogy fűszerek, úgy keverednek a filmműfajok is a maszálában. Ez, Bollywoodban, a legsikeresebb filmtípus az esküvős filmek mellett, mert mindkettőben alapvető szerepet játszik a szerelmi románc, és így ezekben a zenés betétek jelenléte is természetes. A műfajiságához hozzátartozik még az a tény is, hogy léteznek kimondottan maszáláfilmek, amelyek nem csak a műfajban hordozzák magukban a keveredést, hanem a történetben is. Beszélhetünk ugyanis maszálá filmről mint sajátos történeti képződményről az indiai populáris filmekben. Ezek a filmek a hatvanas évek végén kezdtek igen népszerűek lenni - különösen a városi munkásosztály körében -, s lényegében James Bond-filmek indiai megfelelői voltak. A hetvenes években Amitabh Bachchan filmjei jó példák erre a típusra.

Az azóta eltelt negyven évben egyre kisebb lett ezeknek a kimondottan maszálá jellegű filmeknek száma, az utóbbi időkben láthatólag a globalizáció nagy hatással volt a bollywoodi műfajiságra, aminek eredményeképp a maszálá letisztul egy-két karakteres műfajra. Az megint más kérdés, hogy a közönség továbbra is igényli a fűszerműfajt a mozikban, szívesen látja, amit jól bizonyít a 2010-es Dabangg sikere. Ami amellett, hogy Filmfare Awards - amit már gyakran neveznek a hindi filmipar Oscarjának - díjazottá vált, egyben a nézők kedvence is lett, hiszen képesek voltak újra s újból megtölteni a termeket miatta. Régi idők maszaláját elevenítette fel az emberekben a korrupt rendőr története, ami minden olyan elemet tartalmazott, amitől anno Amitabh Bachchan filmjei sikeresek voltak.  De a Fanaa, Main Hoon Na, Om Shanti Om vagy Ghajini című alkotások is maszáláknak tekinthetők, jóllehet ezek nem használták fel a kimondottan filmtípusra vonatkozó eszköztár minden kellékét. Ennek oka a versenyhelyzet, az említett globalizáció, ami hatással van a bombayi filmiparra is. A rendezők többsége már nem csak a hazai közönség igényeit akarja kielégíteni filmjeikkel, hanem nyitni akar a nagyvilágra, külföldre. Ez a szándék pedig már meg is mutatkozik a modern hindi film narratívájában, a cselekményében, és nem utolsó sorban: műfajiságában.

A változások szemmel láthatóak, nagyobb a műfaji változatosság és a maszálával szembeni az egy karakteres műfaj dominánssá válik. A 2000-es években, és különösen az évtized közepétől figyelhető meg az anyagilag legsikeresebb filmek között a tiszta műfajiság irányába való elmozdulás. Új fősodorbeli cselekmények születnek meg új rendezőktől, akik az új hullám, rendezőgeneráció tagjai közül kerülnek ki, és akik hatással vannak az idősebb rendezőgenerációra. A bengáli hármas óta ez az első igazi nagy méreteket öltő, a hazai filmgyártást befolyásoló és azzal szembemenő új hullám Bollywoodban. A fiatal rendezők már nyugati mintákat követve készítik el filmjeiket, a filmsajátosságok közül a megszakításokra egyre kevesebb idő marad, azáltal, hogy a modern populáris hindi film játékideje 2 órára csökkent. Átlagban, teszem hozzá, hisz ezek mellett a hagyományos bollywoodi film még mindig nagy népszerűségnek örvend az emberek körében, valamint kialakult még egy indiai filmforma, a hibrid, ami ötvözi a hollywoodi és bollywoodi filmelemeket egyszerre. Új trendek vannak kialakulóban, amelyek szakítanak olyan hagyományokkal, mint a táncos-zenés dalbetétekkel. A táncok száma egyre ritkul, a szerelmi románc háttérbe szorulása pedig megnehezíti a zenés jelenetek integrálást a filmekbe.

A dal alapvető szerepe mindezek ellenére megmaradt, csak összevágott montázsok (szekvenciák) alatt hangzik el, aláfestő zeneként és a playback is hátérbe szorul. Korábban még lehetetlen elképzelésnek, filmkoncepciónak hatott egy zenés, táncos jelenetek nélküli a hindi alkotás, azonban a Chak de! India (Hajrá India, 2007) bebizonyította, hogy így is lehet rekordbevételre szert tenni. A film a sportfilm műfajának eddigi legtisztább megjelenési formája a bollywoodi berkeken belül. Hosszú idő óta ez volt az első film, amely zenés táncjelenetek nélküli darabként bekerült Indiában az évtized tíz legnagyobb bevételt hozó filmjei közé. Jóllehet hazafias témájával és India legnagyobb filmsztárjával a főszerepében sok nézőt nyerhetett meg magának a Chak de! India, de a klasszikus bollywoodi filmműfajokra jellemző összetevők majdnem teljes nélkülözésével sokak ellenszenvét (kritikusok) is kiváltotta egyben. A tiszta műfajok irányába történő elmozdulás másik jeles darabja a Filmfare Awards-ot is nyert Black (Fekete, 2005). Amitabh Bachchan volt a főszereplője ennek a drámai történetnek, amelyben egy vak és süket kislányt tanít meg élni: beszélni, hallani, olvasni. A filmben néhány zenei aláfestés hallható, de ezek nem dalok, nincs benne éneklés, inkább filmzenei témák, amelyeket a nyugati filmekben szokhattunk meg.  Mind a díjak, mind a közönségsikerek azt bizonyítják, hogy Indiában a kevésbé bollywoodi filmek is „meg tudnak élni”.

Akadnak azonban elrettentő példák, olyan esetek, amelyek azért kétségbe vonják az új hullám trendalkotók munkáinak fontosságát és szerepét minőségileg. Erre példa a Kites (Papírsárkány, 2010) című film, ami megbukott a pénztaráknál és a nézők körében is, mert ellenszenvesé vált. Azáltal, hogy két nyelven: hindin és angolul is beszéltek benne (ami nem feltétlenül új és rossz), valamint azzal, hogy túlságosan hollywoodi akart lenni, amit aztán a sztár Hirthik Roshan a főszerepben sem tudott megmenteni. Mindaz, ami bollywoodi berkeken, kereteken belül még melodrámai és elfogadható a néző szemszögéből nézve, az itt giccsesen vette ki magát. A Kites egy figyelmeztető jel a hindi filmgyártásra nézve, ami azt mutatja, hogy a közönség nincs felkészülve még vagy nem is lesz, arra, hogy a hibrid műfajt minden súrlódás nélkül akceptálja. Véleményem szerint a belterjes indiai filmkultúra nehezen enged azokból a hagyományokból, amit övének érez. Ebben persze nincs is semmi kivetnivaló, hisz a vallások és szokások országa India, de a filmkészítés aspektusából vizsgálva látszik egy-két alkotáson, hogy a nyitás a külföld felé még gyerekcipőben jár. Ez pedig aggódásra adhat okot a jövőbeli filmekre nézve. A rendezők még nem sajátították el igazán azokat a narratívákat, elbeszéléséket, amelyeket Hollywood filmkultúráját jellemzik, és így a hibrid műfaj műfajtalanná válik.

Az új indiai film megszületésére vár, de addig is a készítőknek dönteniük kell valamely filmforma mellett, vagy a köztest kell olyan szinten cselekményessé tenni táncok és nagy melódrámai románcok nélkül, amire jelen pillanatban, szerény véleményem szerint még nincs felkészülve a bollywoodi filmipar. Hiszen azok az alkotások, amelyek többet hagynak meg a bollywoodi sajátosságokból, még mindig előnyt élveznek, azzal legalább is, hogy tömegeket tudnak a termekbe hívni. Még akkor is, ha az esetek nagy többségében nem maszálá filmekről van szó, hanem olyanokról, amelyet minimum egy, maximum kettő műfaj jellemez. S bár a néző még mindig formálja a filmet, hatással van rá, de a külföldi piac és versenyhelyzet lassan minden második bollywoodi filmben tetten érhető, amivel háttérbe szoríthatja a közönség igényeit. Egyelőre még erről szó sincs, de ha a nézői elvárás még ennél is jobban, vagy teljesen háttérbe szorulna, akkor azzal a véleményem szerint bollywood elveszítené mindazt, amiért „szeretik” az emberek, amiért hindi filmeket néznek a mozikban, az unikumát, a filmkultúráját hagyományaival együtt.

Bollywood az eddig felsorolt, megismertek mellett még - legalább - egy tényezőben különbözik markánsan a nyugati filmvilág alkotásaitól. Ez pedig a műfajok szokatlan keveredése a filmeken belül. Jóllehet az európai és hollywoodi mozik is használják, elfogadottként kezelik a két karakteres műfaj keveredését, ám az indiai filmek jó része legalább 3-4 alapműfajt képvisel egyszerre, ráadásul ezeket nem összedolgozva, mint inkább egymás mellé helyezve. A hagyományos, úgynevezett tiszta műfajok csak ritkán fordulnak (ma már egyre többször) elő Indiában, helyette inkább kialakult egy metaműfaj, ami nevéből adódóan - kettőnél is - több filmstílust foglal magában, amely filmtípus nem mellesleg a legsikeresebbnek mondható hazájában. Ezt hívják, nevezik maszáláfilmeknek. A fogalommagyarázat előtt azonban úgy vélem, érdemes a szakirodalomban a műfajisággal kapcsolatos szövegeket megvizsgálni, hogy azok mind formailag, mind tartalmilag miként viszonyulnak a több műfajúság kérdésköréhez.

A műfaj mint fogalma a következő: „filmek rokonsági csoportja, melyek többnyire hasonló történeteket dolgoznak fel, hasonló konfliktusokat ábrázolnak, gyakran visszatérő helyszíneken – s a formai eszközöket tekintve is hasonló módon”. A több műfajúságra való utalás itt még kevésbé van jelen, de az tisztán kiolvasható belőle, hogy a műfaj egy keretet ad a film számára, ami meghatározza annak jellemvonásait. Erről lehet olvasni még többek között Király Jenő Mágikus mozi című könyvében, hogy „a tipikus közkeletű műfajnevek arra utalnak, amiről a film szól. Nem az egyedi értelmét, a konkrét tartalmat rögzítik, nem azt, amit a mű elmond a témájáról, csak a tárgyi szférát, amelyről beszél, a tematikus anyagot, melynek meghatározása természetesen a feldolgozásban számba jövő művészi eljárásformák mozgásterét is eldönt”. 

Felmerül a kérdés a kiragadott szemelvényt olvasva, hogy a maszálá, mint a több műfajúság egy jeles képviselője mennyiben felel meg ennek a kritériumrendszernek? Bár igaz, hogy elfogadottsága, ismertsége, mint olyan kevésbé van jelen a filmvilág szótárkészletében, de a maszálának ugyanúgy van tárgyi szférája, ami által keretbe lehet foglalni. Akár, mint egy hagyományos, mindenki által közismert filmtípust, egy vígjátékot, egy dokumentumfilmet, egy drámát. A maszálának is vannak jegyei, tulajdonságai, a „néző pedig pontosan tudja milyen emberekkel, konfliktussal, erkölcsökkel fog találkozni s miféle tájakon”, ha egy ilyen filmre ül be a moziba. Van ez a kép, él az emberben, a műfajról, hogy a mű mennyiben felel meg a műfajkép követelményeinek, ami egyet jelent a műfaj meglétével, létezésével. Mégis véleményem szerint kevés az olyan mozinéző, aki a maszálát is műfajnak tekinti, mindazon érvek ellenére, amik jól bizonyítják, alátámasztják a műfajisággal való rokonságát.

Lehet a megismerés hiányosságára fogni, az indai filmekkel támasztott ambivalens érzésekre, előítéletekre, de az tény, hogy „a mozinéző sokkal több művet és műfajt fogadhat be, mint a gyakran nagy terjedelmű és időigényes irodalmi műfajok olvasója tehette volna”. S minél több műfajt ismerünk meg közelebbről a filmek által, annál több motivációt érzünk arra, hogy újralássuk azt, más narratívával, más elbeszéléssel, amibe pedig már a többszörös műfajúság is beletartozik. Romantikus komédiák, amit ma már csak rom-komként bélyegeznek meg, sci-fi thrillerek, akció fantasyk, hogy csak pár példát említsek a modern, XXI. századi filmműfaj párosításokból. Meglátásom, hogy ezekkel abszurd műfajképek jönnek létre, de mégis, a klasszikus hagyományos tiszta műfajok mellett olykor nagyobb sikereket tudnak így elérni a filmkészítők. Ergo az így létrejött kevert műfajok nem titkolt szándéka a profitszerzés, azáltal, hogy a lehető legszélesebb közönséghez, generációhoz szólnak egy filmen belül. Ez nyugaton és keleten is ugyanúgy alkalmas a bevételek megnövelésére.