calacitra

Egy poszttal ezelőtt is akartam írni, de valamiért kimaradt, hogy Showtime. Apa elkezdődött. Awards awards hátán. Ilyenkor van ugyanis a szezonja. És nem csak nyugaton, hanem keleten, Indiában is díjazzák a legjobbakat. Picit máshogy, mint azt a nyugati ember látja maga előtt oszkárral meg hasonlókkal, de ez két világ, különböznek, el kell fogadni, így van jól.

Két díjátadó már lezajlott bwban, a Zee és a Colors, ezekről nemsokára összeszedjük a winwin listát, addig meg a kikerült performanszokat tessék ámulnibámulni. Bár hozzáteszem, hogy a most következő Priyanka féle inkább csak bemelegítés, ráhangolás, alapozás a többire, ami jön majd. Hiába is emelik fel fel és fel, a produkcióra ez már kevésbé igaz. Jóllehet nem rajta ment el, hello koreográfus, meg zenefelelős egyes, leülhetnek. 

A kézmozdulatokból ítélve önjelölt Diana Pentyk foglaltak el a színpadot, miközben szólt a  Tumhi din chadhe, Tumhi din dhale. Tumhi hobandhu, sakha tumhi. Ezt nagyon látni kell majd videó formájában. Dee ruhája meg egyszerűen csodás, az a korona jó helyre került. 

Táncban nagy. Mert nem túlzok, ha azt állítom, hogy bw egyik legjobb (színész)táncosa ad nekünk izelítőt abból, hogy milyen is az, ha ő tánccipelőt ragad. Gyerekek, ezt nevezem én előadásnak. A csúcspontja egyértelműen az volt, amikor Prabhu Deva is beállt danszolni Shahid mellé. Az tényleg olyan gyönyörű volt, hogy sírni lett volna kedvem azonnal, de még sokadszorra visszatekerve is a hatása alatt vagyok. Valaki szerint ez az a bizonyos performance, ami a legjobb, az év legjobbja. Kvázi hozzá hasonló szintben, minőségben, kreditben nincs-nem is lesz már többet idén. Meglátjuk. Bár ez örök marad, szerelem és kultság 2in1. Oda van téve, úgy mindenhogyan. És ilyenkor eszembe jut, na pont ezért imádom bwot. Kitkat.      

Először is a legleglegközismertebb tény az, hogy a legtöbb bollywoodi film igen hosszú, átlagban három órás, ami most nem hülyeség vagy sarkítás, túlzás mittudoménmi, ez tényleg így van, helyes. De mondom Átlagban, mert akadnak a filmek között két órás játékidővel rendelkezők, meg ellenkezőleg három és fél órásak is. Minek is köszönhető ez a hosszú-hosszú terjedelem? Főként a főhindi film sajátosságnak a zenés-táncos dalbetéteknek, igen főként, mert azokat leszámítva, azok nélkül bizony egy bő órával ritkulna meg a filmes játékidők mérete. Khm, ritkul is ma már, van erre példa, hiszen a fiatal feltörekvő új rendezőgeneráció előszeretettel válik meg a táncos snittektől. Hiszed vagy sem, létezik olyan produkció is, amelyben egyáltalán nem szerepelnek táncos-zenés betétek (lásd: Black, a Wednesday satöbbi), szóval ilyen téren hasonlíthat más nációk által gyártott darabokra, még akkor is, ha tudvalevő, hogy ezek száma még elég kevés, s bwellenes cucc a javából. A tánc mellett azért zene persze megmarad bollywoodi zsánerként, a dalokat ugyanúgy szerves részét képezik a történetnek, csak ezekben az esetekben a tánc helyett a montázsszerű klipek, jelenetek alatt hangoznak el, nem a színészek szájából.

Az indiaiak, de nem csak ők, több filmet is ezen dalbetétek (akár tánccal, akár montázsszerűen kísért) miatt néznek meg, hiszen sok esetben ez is elég a történet teljes megértéséhez. A kihalófélben szteppelő táncos koreográfiák számunkra egy kicsit eltúlzottnak és néha gyerekesnek tűnhetnek, viszont olyan életerő és (persze a film hangulatától függően) vidámság sugárzik belőlük, aminek a látványa tényleg ritkaságszámba megy. Ezek a dalos-táncos jelenetek egyébként korántsem a filmekre aggasztott, mellőzhető szórakoztató elemek, mert a film érzelmi folyamatosságába nagyon is szorosan illeszkednek, aminek az indiai nézők – és Bollywood máshol élő fogyasztói is – sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanának, mint a narratív koherenciának. A dal például sok esetben kimondottan a film írója, van úgy, hogy csak erre épülve, ez után születik meg a cselekmény. 

Egy bwfilmben amúgy szembeötlően abszurd narratívákat találunk, amit eltúlzott, stilizált színészi játék kísér, mely gyakran olyan dialógusokkal párosul, amik nyugaton inkább a kabaréjelenetekben vannak, s melyek frappírozott, poénra kihegyezett jellegüknél fogva szinte arra várnak, hogy a közönség tapssal jutalmazza az elmés bemondásokat. A nyugati értelemben vett pszichológiai alapú karakterformálás iránt ezek a filmek mondhatni teljes érdektelenséget mutatnak, a gonoszoknak már a szeme se áll jól, ugyanígy a jókat is azonnal fel lehet ismerni a külsejükről, és persze a sztárról, aki őket alakítja.

A sokak által fontos hihetőség igenis fontos szerepet játszik ezekben a történetekben is, csakhogy itt ez a tényező a film morális univerzumával van kapcsolatban, aminek legfontosabb pillérét a családi kapcsolatok és azokat szabályozó viselkedési normák adják. A filmekkel kapcsolatban a bollywoodi nézők akkor panaszkodnak inkább hiteltelenségről, ha a szereplők vétenek a rokoni kapcsolatoknak megfelelő ideális viselkedési normák ellen: például egy fiú megöli az anyját, vagy egy szülő tudatosan fájdalmat okoz gyermekének. Ezeknél sokkal kevésbé tűnik hihetetlennek az indiai nézők számára, ha valaki puszta kézzel legyőz egy hadsereget és utána dalra fakad.

A hangsúly az indiai szórakoztató filmben az érzelmeken és a látványosságon van. Az érzelmeknek magukkal kell ragadniuk a nézőt, a parádés kiállítású énekes-táncos jeleneteknek pedig rá kell venniük a közönséget, hogy a filmet többször is megnézzék. A filmek jelentős hányada épül a következő alapkonfliktusra: a kisemmizett férfihős az őt ért igazságtalanság ellen harcol, nem ritkán valamilyen szerelmi indíték vagy bosszú által vezérelve. A férfiakat igen gyakran behálózzák, még gyakrabban elhagyják vagy átverik a hölgyek (például a fejükbe veszik, hogy a háztartás helyett a munkát választanák, saját keresettel, felrúgva ezzel évezredek tradícióját). Emellett számtalan variációban köszönnek vissza a családi melodrámák fordulatai: válás, újra egymásra találás, felülkerekedés a vallási és a kasztbéli különbségekből adódó leküzdhetetlennek tűnő akadályokon valljuk be, a mitológia és a hétköznapok világa valóban bőven szolgáltat témát az alkotók számára.