calacitra

Kabir Khan tényleg tartja a szavát (ezt ígérte ugyanis): ha hétfő, akkor Ek Tha Tiger dalpromó. Éljen. Shah Rukh Khan meg közbe elképzelem ahogy most éveket öregedett. Van is miért. Kezdheti felkötni a nadrágszíjat. Az ETT még a leggyenguszabb zenéből, ahhoz is kurvajó dalbetétet (és ez még csak promó, ah) gyárt. Komoly teljesítmény.

De ragozom tovább (minden elfogultság nélkül): olyanokat, ami egyszerre bw meg nem is. Gyönyörű tájak, színkavalkád, táncos snittek. Miközbe a zenébe, hallgasd csak, beköszön valami nem egészen indiai. 

Nagyon egyszerűen a Laapata 2012 Senoritája. Csak ezt Kubában forgatták. Viszont zenébe ugyanúgy szépen és okosan kölcsönöz az ottani hagyományokból, ahogy elődje és elődjei is megtették már. És ehhez továbbra is gratulálni lehet és kell a zenei rendezőknek. És ez mind semmi. 

Mert 1 (vagy 2) dolog még a zenei virtuozitást is felülmúlja, azok pedig maguk a színészek. Talán igazat beszélek, ha azt mondom, hogy soha nem hittem volna bennük. Pontosan abban, hogy egymás mellett, együtt, párban, párként, szóval érted képesek lesznek elvarázsolni. Mert azt teszik.

Egyelőre igen meglepetés az ETT. Az összes eddigi promó állati. Tényleg csak egy jó történet hiányzik mellé, ezek közé és bravúros lehetne. Ki tudja lehet Kabir Khan filmjének ez is van.       

Akkor a Mashallahnak hivatalosan is megérkezett a(z Ek Tha Tiger filmzenei) korongon belüli legnagyobb játszópajtás-vetélytársa. Király! Vagy nem. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Hiszen de jó is ez, amikor akad legalább ennyi, szám szerint 2 igazán jó dal egy bw albumon, másrészről deszar, mert csak az egyik viszi, viheti majd el az év legjobb zene, zenéje címét. De erre ráérünk még, a visszajátszások, az összleforgási kreditek úgyis beszélnek majd heyettem. Egyelőre az van, az a nagy helyzet, hogy ez is maximálisan megérdemli(né) a titulust. Nagyon hangulatos, édes, és mégis keserű.

Mi a közös Isztambulban és Dublinban? - EK Tha Tiger.

A legleglegelső zenepromó (Mashallah) keleties beatjei és tájai után most már az erős koverizáltság és a dudák felé vettük az irányt. Ami nem rossz, nem is rossz. Fuckyeah. Csek.

Kellemes környezettel, jelmezekkel és háttérkavalkáddal, na meg piszokjó koreográfiával igazolja azt az Ek Tha Tiger, hogy a Mashallah után is van élet. Élete, utóélete. Lehet miért és miről beszélni róla. Külföldön pl. már az oddsokat teszik, vajon hány nap alatt gyűjti össze a 100 croret, és hogy mennyi esélye van a 200-ba is belefutni. Azt kell mondjam, hogy bőven van. 

Még úgy és akkor is, ha halkan jegyzem, hogy a Banjaara nem egy hűdeklassz zene. Sőt. De szerencséjére van neki egy ilyen táncos, színes, picit ünnepi hangulatú betétje, ami miatt képesek vagyunk és lehetünk is újra és újranézni akármikor bármikor. Nem, nem a zenének köszönheti. Valaki szerint a kettő nem is passzol egymáshoz. Elgondolkodtató kijelentés.   

Végezetül pedig jöjjön az, amit már korábban a Mashallahnal is el akartam mondani. Ha valami igazán tetszik ezekben a filmzenékben (most hagyjuk a fenébe a szuper betéteket), az az hogy okosan-ügyesen bele-belerejtenek mindig valamit más-más országok zenei világából. Nyilván azokéból, ahol megfordultak ők és majd a cselekmény. De ez ugye mind semmi, hiszen ezt fűszerezik a saját zenei világukkal, maszalázák. És hát milyen jól, de tényleg jól teszik. Egyszerűen klassz.       

Az elsőn még csak Salman Khan volt meg a helikopterek, itt már azonban Katrina Kaif is csatlakozott hozzá(juk). Dejó. Vagyis nem annyira. Mert ezmiez? Kedves Yash Chopra csak ennyire futotta? Mákja, hogy a trailer olyan volt amilyen, rohadt meggyőző. Mire fel ez egy nulla. Verdikt: Az ETT-t se a poszteréért fogjuk szeretni. Nagyon nem.