calacitra

A filmet már javában vetítik kint Indiában, és ha a filmzenéin, ezeken a zenéken múlik akkor biztosan nem bukik meg. Tetszik, habár a Mann Mera innen az én szerelmem, ami joggal is pályázik az év legjobbjai közé.   

A David legeslegelső dalbetétes promójáról annyit tudok biztosan, hogy valaminek a feldogozása, ami pakisztáni (vagy nem) és százan énekelték már, többek között Nusrat Fateh Ali Khan így éppen, aztán kultikus, meg hogy a mai napig örökzöld. Amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy egy újabb remake készült belőle, pontosan ide, bele a Davidbe. Amiért nem volt kár, érdemes volt. Nem azért, mert most először hallok róla, hogy van, hanem mert tényleg fasza lett. A korábbiakat hallgatva, azoktól messze eltér (modern zene vol100), de ez is volt gondolom a cél. Persze úgy, hogy azért réginek, eredetinek se felejtsen el megmaradni. A qawali pl. régen szólt ilyen szépen már. A női énekes ah, oldszkúl itt-ott, roppant mód fülbemászó. 1:30-tól hogy elszabadul. 

Mintha csak az Ahaateint hallanám. És ez most ez nem rossz. Sőt. Nikhil D Souza hangja is mennyire wááááh. Gyönyörű kerek az egész. Rózsaszínfelhőket szállító, limonádéízű (vagy álomízű, eh) ballada. Ez a Bas Main Aur Tu, az Akaash Vani legújabb zenepromója. És imádom, amikor van ilyen, ilyen zeneszerelem második hallásra. Persze ezekkel a dalbetétekkel nem is nehéz! Ennivaló. 

Mégis mi mivel mással mondhatnék most boldogot, boldogabbat, újévet, buékot, mint a b'woodi filmzene-történelem egyik elitharcosával, a Rab Ne Bana Di Jodi című klasszikus Haule Haule muzsikájával, aki 2013-ban már (YRF) remix változatban is elkészült, támad, és rongyosra hallgatható. Mert hallgatható, sőt, hivatalosan is a mai nap himnusza. ÁÁÁÁÁ.

A zene az kell. Hiszen miatta is szeretjük annyira és annyira b'wood-ot. Jó, hogy van. Vannak ezek a zenei rendezők, a plébek énekesek, a dalszövegírók, meg sokan mások a teljesség igénye felsorolása nélkül, akik hát tudnak. Merítenek nagykanállal a gyökerekből, pimaszul újítanak, aztán schmittelnek is szépen-okosan nyugatról, miközbe élvezik ezt az egészet. A kiváltságos helyzetet, hogy mekkora szerepe és létjogosultsága van a daloknak a bombayi filmiparban (nem mint máshol). Megtehetik no, megérdemlik.

De ez egyben áldott teher is a számukra nézve. Mert a fülhallgató másik végéről jelentkező aktív tömeg sokszor bizony nem ennyire elfogult. Vagy együttérző. Nyíltan, őszintén megmondja, hogy mi a frankó, és mi a nem az, egyszerűen csak vállalhatatlan. Hisz joga van hozzá.

Ugyanis a film szerves része a dal. Ha egy a dal pedig nem oké, akkor a film is már veszít az értékéből. Világos. A zene határozza meg az alkotást és nem fordítva. Ez bw. Még mindig, a mai napig bezárólag. És lehet nem élveznek akkora prioritást a dallamok, mint régen, kevesebb is az egy jelenetre jutó, viszont valamilyen formában, ha máshogy nem háttér, aláfestő jelleggel tovább élnek ott, boldogan. Mi pedig ennek csak örülhetünk. Akkor legalábbis, ha ilyeneket hallunk, hallgatunk, mármint a legjobbakat.

Vagy ahogy mi mondjuk: az évzenéket. Amikből hát izé nem volt sok idén. De, nem panaszkodni jöttem, szóval hagyjuk is egyelőre mi merre hogy ment el, aminek nem kellett volna. Inkább a fontosak, a leglényegesebb zenemomentumok beszéljenek most helyettem. Az a 20, akik szerintem nem csak az adott mozit varázsolták elviselhetőbbé, tökéletesebbé, hanem cak-pak 2012-t.