calacitra

Láttunk sok mindent már a blogon ahogy készül, mahuratot, dalbetéteket, poszteret, dalt, betétet, de elsőnapozást még nem. Na majd most. A Lekar Hum Deewana Dil ugyanis eleget tesz ennek, betölti a piaci rést, és FAM-mal (kapoor klán) kiegészülve, nagy adag izgalommal, jó kedvvel és kívánsággal elhozza most nekünk, milyen is egy ilyen, hogy kell elképzelni már bw keretek között. #allthebest ivósjáték figyelem! 

Azt nem mondom, hogy AR Rahman a Lekar Hum Deewana Dil filmzenékkel fiatalabb lett a szememben, de az szent, hogy miközbe csinálta azért ő ledobott magáról pár évet. Mert csak ismételni tudom magam, a maestro a legváratlanabb pillanatban húzott elő valamit, amikor senki se számított rá. Vagy amitől pont nem pont ezt vártuk. És a legszenzációsabb a történetben az az, hogy úgy tudott fiatalosat komponálni, hogy nem át a szomszédba, hanem érezni rajta, rajtuk őt, a szerzőt. A nyár védőitalait halljuk. 

Shantanu Moitra zenéi nekem eddig is mindig olyanok voltak, mint az albánia ellen utolsó percekben szerzett győzelemmel felérő tizenegyesgól. Plasztikázott, összedrótozott, megmentett. Ami lehet valakinek elég, sacperkábé neki, de nekünk ez a közönségnek már nem. A Jashn is csak Shreya Ghoshal miatt tud többet adni annál, mint amire hivatott alapjáraton. A refrén még csak-csak, a többi viszont mehet a levesbe. De nem is vártunk nagyon mást, legalábbis én nem. A filmtől, a Bobby Jasoostól ettől még nem vette el kedvem egy fabatkányit se. 

És még én voltam olyan bolond, hogy azt hittem, AR Rahman öngólt kreál a Lekar Hum Deewana Dil filmzenékkel. Most meg csak hebegek, aztán habogok, ahogy hallgatom őket.

Talán túlzás azt állítani, de az utóbbi időben ez a score az egyelőre, ami a legjobban megragadt, megfogott a maestrotól. Pedig minden korábbi nagyobb hypeot élvezett, jobban elmentek rá a kritikusok, az emberek élvezkedtek rá.

Mégis ez az LHDD zeneegyüttes a maga életrevalóságával, egyszerűségével fejen ütött, fülön talált meg hasonlók. Volt is egy Khalifa, volt is egy Maalom, már a címek is fűszeresek (nálam ez prioritást élvez, majd valamikor erről is írok), most meg az Alaahda köszönt be. Habkönnyű, bébipopsi puha. Ami sokaknak nemgyerebe elhiszem, viszont aki hajlamos az ilyenre, érzékeny rá, annak nem lesz megállás, és welcome to dallamtapadás.

Ki kell emelni még Shiraz Uppalt, aki énekel. Még hogy énekel?! Nagy jóság. A betéten meg már fel se emelem a szemöldököm. Egy nagy adag kanállal kérek belőle. Még, még az ilyen szkénákból, na meg a filmből.    

Az már egyre biztosabb, hogy az Ek Villain nem Shraddha Kapoorról fog szólni elsősorban, és sehogyan se, hanem a férfi nemhősökről. Köztük is Siddharth Malhotraról az élen. Akit annyiszor ekéztem már, és tartok túlértékeltnek, hogy itt igazán bebizonyíthatja mire is képes, és mi tud igazából. Mert ez egy olyan film lehet, amiben komoly esélye van erre, meg arra, hogy beragasztozza a kétkedők száját egyúttal és végérvényesen (bár a HTPba se vallott  szégyent). Szépfiú helyett bad boyság. Ez meg a Zaroorat, MIthoon legújabb dalkölteménye, Mustafa Zahid előadásában. Ilyen murderes mellékíze van ennek is, de ez csak bók akar lenni. Tetszikelem.