calacitra

A Mere Dad Ki Marutiból meg Sachin Guptatól, aki hát nagyon punjabira vette a figurát. Hiszen YoYo és Mika után Panjabi MC és Manak-E is közreműködött neki egy dal erejéig. És ha minden igaz a title song is hasonló kezekbe került. Arról majd később, meg van egy mashup a korongon pluszba.

Addig viszont itt van a Haaay, amit nem csak hallgatni érdemes és különös, hanem nézni is, mert a táncon kívül riksák, traktorok, motorok is főszereplői a betétnek, amikkel driftelnek, gurulnak, versenyeznek sötöbö, szóval nem bw hétköznapi na.  

Bevallom, az egész díjátadót még nem, de azokat a bizonyos performanszokat már végignyálaztam, elsőtől az utolsóig. És mit mondjak? Azokat látva, megemésztve rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi évek legjobb Filmfare (India Oszkárja) lett ez, az 58. a sorban. Egy igazi show, amilyennek lennie kell.

Ami az én olvasatomban annyit tesz, hogy teljes mértékig kimeríti a nagybetűs szórakoztatás fogalmát. Még úgy is, hogy a fellépők között a női delegáció Katrina és Anushka személyében nem éppen a legjobb formáját hozta. De szerencséjükre néhol a zenék, néhol a koreográfia, a környezet koncert miliő dejavu, néhol a szépségük elterelte a figyelmemet, arról, hogy ezt ügyesebben-okosabban is meg lehetett volna oldani, ahogy azt férfiak megmutatták. De bw már csak ilyen. Az erősebbik nem és más senki. A hero a heroine előtt áll, punktum. Nincs ebben lárifári.

Shah Rukh Khan, Hrithik Roshan, Ranveer Singh mind-mind-mind zseniális produkciókkal léptek fel és örvendeztették vele a nagyérdeműt, köztük engem. És úgy igazán nem is tudok kit kiemelni, mert hogy az jobb volt annál, annyival, meg ennyivel. Nem hazudok megfordult a fejemben, hogy győztest hirdetek, de egyszerűen mindegyiknek megvan a maga bája, erénye, erőssége, és izgalmassága, funfaktora.

Hrithik pölö úgy táncolt az este, az Awardson, ahogy akkor senki más. Ezt elvenni tőle butaság is lenne. Miközbe Ranveer fellépésén meg nagyon röhögtem. Hangosan. Mesteri volt, ahogy a különböző korszakok tánclépéseit, mozdulatait hozza vissza a jelen, modern bw filmzenék alá. Imádtam, minden egyes másodpercét. De az eddig nem sokat emlegetett Student of the Year színésztrió (Alia, Sid, Varun) kissé művészi, kissé akrobatikus danszolását is megzabáltam. És bár igaz, hogy az elején még furának hatott az Ishq Wala Lovera befűzött emelgetések, balett miegymás elemek, azonban a végére én tapsoltam a legjobban, hogy még egyszer, vissza-vissza-vissza.

Végezetül pedig Shah Rukh Khan. Aki úgy indította el útjára az egész díjátadót, ahogy díjátadót az utóbbi években senki soha (még a nagy Oszkár se). Ehhez kellett persze az, hogy bw idén legyen 100 éves!, és hogy Ganesh Hedge ezért egy külön dalt hozzon össze. /Arról nincs információnk, hogy a koreográfia kitől is származik/. Amit pont Shah Rukh Khan, a színész énekel el, vagy beyoncizik, tökmindegy, mert én is meglepődtem rajta, mint Deepika, irigykedtem, mint Ranveer-Arjun, hullámzott a fejem, mint Sujoy Ghoshnak, csápoltam rá, mint Parineeti, bebarfiztam, mint Ranbir, mosolyogtam, mint Sridevi, tapsoltam, mint Priyanka és élveztem, örültem, majd a végén már kifakadt belőlem is, énekeltem, mint ha nem lenne holnap, és én is tudnék. És az a befejezés, omg!

Mi ez, ha nem a minőségi szórakoztatás? Ami amellett még tiszteletét teszi, és fejet hajt bw előtt nagyon stílusosan, elegánsan (azért a RaOne önpromo és a Jai Ho picit minekvan, de elnézzük neki). Valahol ilyenkor jó igazán bw-ot szeretni. Tíz percre komoly fangirl lett belőlem. És azóta is vissza-visszatér.Köszönöm B'wood. Köszönöm Ganesh. Köszönöm Srk. Köszönöm Filmfare.    

Tavaly Kiran Kamath, most meg Dj Shadow szállítja a kötelező mesápot ilyenkor, pont most, pont erre a napra. Lávlávláv. Szép munka, de azért nem kiemelkedő.

Persze az is tény, hogy jó dalokból szemezget, amiért kijár piros pötty. Vannak benne új, de oldszkul régi dallamok is, taps és cunami. Boldogot hát.      

Az biztos, hogy az item number intézménye nem most éli aranykorát. Katrina Kaifon kívül, akinek valahogy mindig sikerül jól helyezkednie, nincs is még egy olyan meghatározó lédi, színésznő, nem színésznő, szép, táncra fogható, akinek legalább annyira összejött volna ez a tételezés, mint Sheilanak vagy a Chamelinek éppen.

Próbálkoznak persze, becsülettel, a koreográfusok, a zenei rendezők, a színésznők, de valahogy nem az igazi, az összkép sose ad ki egy egészet. Vagy a zene, vagy a tánc, vagy a színésznő, mindig hibádzik ezaz, van az a banánhéj, ahol/amin elcsúszik, és aztán lehet rajta csámcsogni, kritizálni, és fejet rázni, hogy  de nem.

Jóllehet ennek ellenére ma is sokan vannak (indiaiak), akik csak ezért mennek mozikba, veszik meg a jegyét, hogy ezt a pár percet, külön fejezetet megcsodálhassák, majd mintha mi sem történt volna hagyják ott a termet és mennek tovább. Ő nekik tetszik.

És most erős is lesz, amit mondok, de talán pár év múlva azt is megéljük, hogy még ennél is kevesebb IN lesz, majd annál is. Eltűnni nem fog, arra nem teszek egy szentistvánt, viszont a műfaj már nem a régi, és ez érezhető. Lehet csak én vagyok így vele, de most nem látom a fényt az alagút végén. Amire rátesznek két lapáttal a tavaly delhiben történtek, amiért közvetve-közvetlenül akár felelősök is lehetnek az item songok. Nem akarom belemagyarázni, nem is azért jöttem.

A legújabb darabot mutatom be itt, és azonnal. A Zila Ghaziabadhoz készült a gyönyörűséges Shriya Saran főszereplésével. Sanjay Dutt az abszolut #minekvan ott kategória első helyezettje, nélküle, csak Shriyaval jobban működött volna. Így kissé felejtős, nem ragad rám belőle semmi, ami miatt ezen rugoznék és mint pióca tapadna az ujjam a play gombra, hogy na még egyszer.             

Sonu Nigam ide, Siddharth oda, ezen (is) még van mit rágózni. Mert amit látok, az egyelőre jobban tetszik annál mint amit hallok. Remélem a Sajid-Wajid azért tudja mit vállalt. Szomorú leszek na, ha ezt a több mint ígéretes, viccekben gazdag filmet semmilyen-tangli-tucat dalokkal hazavágják, ahol még egy se emelkedik ki az átlagból. Ne legyen igazam tényleg.