calacitra

AR Rahmant van miért méltatni a LHDD filmzenék kapcsán, de azért butaság lenne azt állítani, hogy ez aztán mérföldkő (az ő életében, bwban), és olyan, amilyenben még az idén nem volt szerencsénk, és részünk tőle. Gondolok itt elsősorban a minőségi létrára. Mert a soundtracken megtalálható baromi erős kreditek mellett simán ott vannak a meg-megbujó átlagosabb, nem sok vízet zavaró felvételek. Amilyen a Beqasoor is. Not bad, és filmben ez majd biztosan jól fejti ki hatását, akkor és amikor kell, de anélkül nem túl szép ahhoz, hogy szép is legyen. 

Ja és a poszterét már nagyon keresem, aki talált egyet, ordíbálhat. A falamon ilyen még úgy sincs, a többihez pont passzolna.

AR Rahman legújabb LHDD daldarabja ennél fűszeresebb nem is lehetne. A Mawwali Qawwali egymaga bw. A sok fordulat, ami pályáját képezi, és a fülünkben zajlik le, erősen hajaz a gyárra, a műfajra. Meg mondom a zenére, amit pl a maestro is (nemcsak ő) tökéletesre meg leginkább szerethetőre fejlesztett. Ez persze megint olyan, hogy ahány ház. Van, akinek tetszik, másnak éppen ellenkezőleg fúj a szél. De azért az is fakt, hogy a mostani messze nem úgy adja az igazságot. Túl van kísérletezve, nem is megkapó, dallamtapadás vett értelemben. Egyszer templomi, másszor dobos, harmadszor himnuszos, amihez most még a dalbetét is kevésnek bizonyul.  

Láttunk sok mindent már a blogon ahogy készül, mahuratot, dalbetéteket, poszteret, dalt, betétet, de elsőnapozást még nem. Na majd most. A Lekar Hum Deewana Dil ugyanis eleget tesz ennek, betölti a piaci rést, és FAM-mal (kapoor klán) kiegészülve, nagy adag izgalommal, jó kedvvel és kívánsággal elhozza most nekünk, milyen is egy ilyen, hogy kell elképzelni már bw keretek között. #allthebest ivósjáték figyelem! 

Azt nem mondom, hogy AR Rahman a Lekar Hum Deewana Dil filmzenékkel fiatalabb lett a szememben, de az szent, hogy miközbe csinálta azért ő ledobott magáról pár évet. Mert csak ismételni tudom magam, a maestro a legváratlanabb pillanatban húzott elő valamit, amikor senki se számított rá. Vagy amitől pont nem pont ezt vártuk. És a legszenzációsabb a történetben az az, hogy úgy tudott fiatalosat komponálni, hogy nem át a szomszédba, hanem érezni rajta, rajtuk őt, a szerzőt. A nyár védőitalait halljuk. 

És még én voltam olyan bolond, hogy azt hittem, AR Rahman öngólt kreál a Lekar Hum Deewana Dil filmzenékkel. Most meg csak hebegek, aztán habogok, ahogy hallgatom őket.

Talán túlzás azt állítani, de az utóbbi időben ez a score az egyelőre, ami a legjobban megragadt, megfogott a maestrotól. Pedig minden korábbi nagyobb hypeot élvezett, jobban elmentek rá a kritikusok, az emberek élvezkedtek rá.

Mégis ez az LHDD zeneegyüttes a maga életrevalóságával, egyszerűségével fejen ütött, fülön talált meg hasonlók. Volt is egy Khalifa, volt is egy Maalom, már a címek is fűszeresek (nálam ez prioritást élvez, majd valamikor erről is írok), most meg az Alaahda köszönt be. Habkönnyű, bébipopsi puha. Ami sokaknak nemgyerebe elhiszem, viszont aki hajlamos az ilyenre, érzékeny rá, annak nem lesz megállás, és welcome to dallamtapadás.

Ki kell emelni még Shiraz Uppalt, aki énekel. Még hogy énekel?! Nagy jóság. A betéten meg már fel se emelem a szemöldököm. Egy nagy adag kanállal kérek belőle. Még, még az ilyen szkénákból, na meg a filmből.