Ha hiszitek ha nem, de a kb. egy hete hódító útjára indult Vanakkam Chennai soundtrack-kidumáló szpesöl posztsorozatunk ezennel itt és most a végéhez érkezett. Ergó igen, nincs tovább, és ennyi volt. Sajnos.

De igazából, ha akarnánk se tudtuk volna már ennél tovább húzni, halasztani már, hiszen a Vanakkam Chennai mind az összes filmzenéje egytől-egyig be lett mutatva, végig lettek zongorázva, játszva, pörgetve.

Ez össz vissz hét dalt foglalt magában. Azon kívül pedig semmi cicót, semmi remixpróbálkozást, vagy mashup idétlenkedést, ilyenekkel hála nincs tele a korong, az megmarad bw sajátosságnak. Bár egy mashupot külön azért el tudok képzelni belőle, remélem akad is, aki meg is csinálja hozzá, azokból. Hiszen az alapanyag arra hivatott.  

És akkor már el is árultam magam. Mert szerintem Anirudh most se okozott csalódást. Hozta azt a színvonalat, amire az első albuma óta hozzá vagyunk már szokva. Amihez viszont nem, és ez is talán a legnagyobb öröm ebben a korongban, hogy valami más lett a korábbiakhoz képest, azokkal összevetve.

Persze az Anirudh stílusjegyek, manírok azért megmaradtak továbbra, biztos fel is ismernénk sok közül, ez letagadhatatlan, de mégis elgondolkodnánk rajta picit többet, mint anno az Ethir Neechalnal, hogy ez biztos az, ez biztos ő.

Azon meg kár is rollerezni, hogy a Moonu hol van, hiszen az az etalon. A VC meg olyan magaslatokba nem ért el, nem is lett olyan impozáns. Ez fakt. Viszont annál meg több van benne, hogy csak elintézzük egy tisztességes korrekt iparos munka jelzővel.

Az egész score fiatalos, friss, kellően hagyománytisztelő, piszokmód újító, telis-tele olyan plébek-énekesekkel, akiket korábban talán nem is hallottunk ilyen szerepkörben feltűnni. Itt van például a kortárs hiphop színe-java, akik felvonulhattak Anirudh jóvoltából. Neki köszönhetően tudják azt egyre többen, hogy ki az az Arjun, Hard Kaur, vagy a HHT mit jelent, kit takar éppen.

Nyilván nem azt mondom, hogy Anirudhot figyeli minden szempár, rászegeződik akkor, amikor dalokat készít, vagy kiad, viszont a múltja miatt fogadjuk el a tényt, hogy háromszor több súly nehezedik is egyben a vállára. Mert jönnek a kritikus tömeg és, ha túl fiatalos az a baj, ha nem klasszikus az a baj, ha nem fialatos az a baj. Valamint ott vannak az örök magyarízű pesszimisták, akik aztán minden nem befutott dalt számon kérnek rajta és tőle, hogy hát miért nem lett ez is egy Why this kolaveri di?

Azokról nem is beszélve, akik AR Rahmanoznak állandóan, hogy mire fel a feneketlen nagy hájp körülötte, annyit nem tett le a zene asztalára, mint a maestro. És igen, ez így igaz, magam sem tagadhatom le a nyilvánvalót, azonban összemosni, de még összehasonlítani őket is netto butaság lenne. A kordifi, az évek, az elért eredmények, a korongok száma, ergó minden ARR mellett szól, és ezzel nincs is baj. Majd ha ezeket a lépcsőfokokat Anirudh is végigviszi, bejárja a ranglétra minden egy szobáját, akkor lehet majd csak érdemben foglalkozni hasonló összehasonlítási ötletekkel, addig viszont fárasztó minden egyes kommentárja.       

De visszaszambázva a VC albumra, amiről talán még csak azt nem mondtuk el, hogy nagyon ajánlott darab, és ha jó és különc indiai filmzenéket akartok hallgatni, akkor az ez legyen, még véletlenül se más. Pláne egy olyan fiataltól szállítva, aki úgy néz ki egyszerűen nem tud hibázni. És ebből eredeztetve baromi sokra fogja még vinni, ha így folytatja. Mert a mútban is alkotott már maradandót, hát a jövőben miért ne tenné meg újra ezt a nagy szívességet, nekünk, és az egész világnak bemutatva, hogy hello a tamil nyelv is micsoda szépség.

Verdikt. Ezt a korongot is csak szeretni lehet, a slágeres, dallamtapadásos, olykor fülzsírtépő zenéivel az élen. Hol megnyugtató, hol kellemes hangvételével bűvöl el, hol pedig éppen ellenkezőleg rákapcsol és twistfokozatra vált. Ez is a nagy jósága, hogy ennél többet kívánni bűn lenne. Mert ezek a filmzenei albumok, amilyen ez is, nagy egészek, színesek, hangszergazdagak, idegen- és ismerős plébekénekesektől zajos, amik pont nem mondhatóak el sokszor egy akármilyen bandra, énekes lemezéről. És az igazság is az, hogy amíg az egy idő már után unalmassá válik 7-8 szám után, mert ugyanaz megy már fél órája, addig egy ilyen dalösszes esetében, ha eltalálják a felek, mint itt, akkor az őrült végeláthatatlan végtelenített zenejátszást von maga után. Ennél szebb bókkal pedig már nem lehet élni, tehát barátkozzatok meg vele, hallgassátok, ajánlgassátok, mert a Vanakkam Chennai az idei év egyik legévzenedúsabb korongjainak elittáborába tartozik, megérdemli. Megérdemlitek.