A maszala él, csak nem virágzik. A Force nekem erre bizonyíték. Meg arra, hogy a több néha kevesebb. Mert hiába duzzad az összes képkockája erőtől, küzdelemtől, ha ez önmagában nem tud elég lenni, egy jó fűszeres filmet eredményezni, számomra legalább is. Nyilván nem azzal van bajom, hogy ég benne a spiritusz, lerí róla a tesztoszteron háború vagy mert rohannak, ütnek gazdagon meg ilyenek még és még, hiszen az a szükség, hanem azzal, ami elveszik miatta, mögötte, mitől igazán csípősen finom lehetne. Mitől is? Segítek, érzelmektől.
A fő gond a romantikus és akció részek közötti egyensúllyal van, annak elvesztésével főként. A jó maszálánál ezek harmonikus házasságban élnek meg egymás mellett filmen belül (nem csak ezek, ugye), a Forcenál azonban ez közel sincs így. Valahol úgy éreztem magam közbe, mint aki mindenből kap valamit, de nem eleget. Dobták ezt, dobták azt, de a végére így is éhes maradtam picit. Pediglen minden adott volt hozzá, a műfajhoz. Van benne szerelem, romantika, csalás, árulás, és persze bosszúból sincs hiány. Aztán meg mégis hullámvasúttá válik az egész történet. Hol vontatott lesz, már-már unalomig lejátszott, lásd a kórházba kerülése oka, hol élvezetes, jól megkoreografált. Talán egyedül a zenék a biztosak, azok jók és dallamosak, bár a helyük (nem a szerepük) azért az igen csak megkérdőjelezhető.
Csak összehasonlításképpen, az ami a Singhamot életben tartotta, szerethetővé, szórakoztathatóvá tette, az itt kiszámítható volt, de pl amitől a Ghajini komolyan vehette magát, abból itt csak erőlködés lett, semmi több. Az is igaz, mondjátok, hogy a sztori sem új, messze van attól. Viszont a drogkartellt megállítani akaró zsaru szerelembe esésének története a műfaj egyik kedvenc kliséje. Amit bw képes működésre bírni újra és újra, akár megújítani, más formulában előléptetni, ahogy azt a fentiek már megmutatták. A különbség csak annyi, hogy ezt a Force nem tudja, megragad egy szinten. Mindettől még lehetne jó is akár, olyan múltidézőféle, szórakoztató-izgalmas, adrenalint pumpáló (Dabangg sikerre vitte a receptet), e helyett lesz lukas lufi, csiszolatlan bizsu belőle.
A Force ott hibázik a legnagyobbat, hogy nem ad több „teret” a kapcsolatnak (akár időben, akár mélységben). Mert John Abraham lehet akármennyire is főnyeremény a szerepre, a fizikumával, a személyiségével, ha a 120 kg mocik dobálása, a pofonok miértje rajta kívül mindenkit hidegen hagy. Az még érthető, nyilvánvaló, hogy ő van a középpontban, és az aranyos, kedves Genelia D Souza által hozott szerelem neki a gyengepontja, de ezt meg nem érzem. Nem hiszem el neki, hogy az lenne. Erről pedig ők, az eléggé kémiátlan duó tehet, akik bár jól mutatnak egymás mellett, de kiegészítésről már szó sincs. Azzal pedig senki se de ne jöjjön, hogy a rendőr úr nem az érzelmek embere, nem tudja kimutatni azokat.
Továbbra is tartom, hogy az érzések és a nő a kulcs a történetben. Annak kéne lennie mindenesetre, hiszen ez kerül veszélybe legvégül (ezzel is kezdünk), amikor már a drogok is csak mellékesek lesznek. Még se élünk vele, velük igazán, vagyunk ott és várjuk a végét. S valahol e miatt, e hiányában érzem én azt, hogy még kihagyott ziccernek sem ér fel a Force. Csupán egy olyan, ami a trendet meglovagolva, Salman Khan sikerein felpörögve egy dél-indiainak a korrekt remake, amiből nem lett Bodyguard vagy egy Singham, de még drogtémájában is volt jobb (Dum Maaro Dum) csak ebben az évben, Abhishek Bachchan prezentálásában. Nincs mese, zavart éreztem az erőben!
Utolsó kommentek