calacitra

Ilyen se volt még, pedig simán lehetne rendszert csinálni belőle. Abból, hogy ott vannak, szerepelnek a bollywoodi filmek nap mint nap az egyes csatornák műsorkínálataiban. De nincsenek, ez a magyar valóság. Erről már, a semmilyen helyzetről értekeztem korábban, mondottam volt akkor is, hogy azért be kell látni több probléma áll fenn egy bw film forgalmazásával, mint egy hollywoodi produkcióéval. Ami persze kiküszöbölhető meg nem nagy akadály, de mégis csak több problémaforrást jelentenek a tv platform számára, mint behozni, és levetíteni egy másik náció által legyártott alkotást. Mint pl. Egy. Az igény kevés rá. Kettő. A bwfilmek játékidejeinek hossza. Három. A szinkronkérdés az állandóan beszúrt táncos-zenés jelenetek, montázsok miatt. A négy a pénz, de az meg mindig ott van.

Lehet tévedek, javítsatok ki nyugodtan, de az utóbbi időben a Krrisht játsszák agyon az egyik filmescsatornán, aztán volt még a Saawariya is nézhető, valamint a duna próbálkozott meg még régen egy indiai filmeshéttel, amiből az lett, hogy összevágtak hetet havat a bwfilmekből, mire azokból semmi, semmi élvezhető nem maradt. Aztán el is érkeztünk a mai napra, amikor is az HBO a My Name is Khant, 2010 egyik legjobb romantikus drámáját (nem csak bw szinten) tűzi műsorára, 21:20 perckor. Egy kommentelő szerint is rátaláltak B-Townra, azok alkotásaira, és csak reménykedni lehet, hogy ezt több és még több követi majd.

A maszala él, csak nem virágzik. A Force nekem erre bizonyíték. Meg arra, hogy a több néha kevesebb. Mert hiába duzzad az összes képkockája erőtől, küzdelemtől, ha ez önmagában nem tud elég lenni, egy jó fűszeres filmet eredményezni, számomra legalább is. Nyilván nem azzal van bajom, hogy ég benne a spiritusz, lerí róla a tesztoszteron háború vagy mert rohannak, ütnek gazdagon meg ilyenek még és még, hiszen az a szükség, hanem azzal, ami elveszik miatta, mögötte, mitől igazán csípősen finom lehetne. Mitől is? Segítek, érzelmektől.

A fő gond a romantikus és akció részek közötti egyensúllyal van, annak elvesztésével főként. A jó maszálánál ezek harmonikus házasságban élnek meg egymás mellett filmen belül (nem csak ezek, ugye), a Forcenál azonban ez közel sincs így. Valahol úgy éreztem magam közbe, mint aki mindenből kap valamit, de nem eleget. Dobták ezt, dobták azt, de a végére így is éhes maradtam picit. Pediglen minden adott volt hozzá, a műfajhoz. Van benne szerelem, romantika, csalás, árulás, és persze bosszúból sincs hiány. Aztán meg mégis hullámvasúttá válik az egész történet. Hol vontatott lesz, már-már unalomig lejátszott, lásd a kórházba kerülése oka, hol élvezetes, jól megkoreografált. Talán egyedül a zenék a biztosak, azok jók és dallamosak, bár a helyük (nem a szerepük) azért az igen csak megkérdőjelezhető. 

Csak összehasonlításképpen, az ami a Singhamot életben tartotta, szerethetővé, szórakoztathatóvá tette, az itt kiszámítható volt, de pl amitől a Ghajini komolyan vehette magát, abból itt csak erőlködés lett, semmi több. Az is igaz, mondjátok, hogy a sztori sem új, messze van attól. Viszont a drogkartellt megállítani akaró zsaru szerelembe esésének története a műfaj egyik kedvenc kliséje. Amit bw képes működésre bírni újra és újra, akár megújítani, más formulában előléptetni, ahogy azt a fentiek már megmutatták. A különbség csak annyi, hogy ezt a Force nem tudja, megragad egy szinten. Mindettől még lehetne jó is akár, olyan múltidézőféle, szórakoztató-izgalmas, adrenalint pumpáló (Dabangg sikerre vitte a receptet), e helyett lesz lukas lufi, csiszolatlan bizsu belőle.

A Force ott hibázik a legnagyobbat, hogy nem ad több „teret” a kapcsolatnak (akár időben, akár mélységben). Mert John Abraham lehet akármennyire is főnyeremény a szerepre, a fizikumával, a személyiségével, ha a 120 kg mocik dobálása, a pofonok miértje rajta kívül mindenkit hidegen hagy. Az még érthető, nyilvánvaló, hogy ő van a középpontban, és az aranyos, kedves Genelia D Souza által hozott szerelem neki a gyengepontja, de ezt meg nem érzem. Nem hiszem el neki, hogy az lenne. Erről pedig ők, az eléggé kémiátlan duó tehet, akik bár jól mutatnak egymás mellett, de kiegészítésről már szó sincs. Azzal pedig senki se de ne jöjjön, hogy a rendőr úr nem az érzelmek embere, nem tudja kimutatni azokat.

Továbbra is tartom, hogy az érzések és a nő a kulcs a történetben. Annak kéne lennie mindenesetre, hiszen ez kerül veszélybe legvégül (ezzel is kezdünk), amikor már a drogok is csak mellékesek lesznek. Még se élünk vele, velük igazán, vagyunk ott és várjuk a végét. S valahol e miatt, e hiányában érzem én azt, hogy még kihagyott ziccernek sem ér fel a Force. Csupán egy olyan, ami a trendet meglovagolva, Salman Khan sikerein felpörögve egy dél-indiainak a korrekt remake, amiből nem lett Bodyguard vagy egy Singham, de még drogtémájában is volt jobb (Dum Maaro Dum) csak ebben az évben, Abhishek Bachchan prezentálásában. Nincs mese, zavart éreztem az erőben!

8852 km. Manutol pontosan ilyen messze volt a szerelem, mielőtt megtalálta volna azt. A személyt, az igazit, a nagy(n)Őt, tudjátok ti jól na. Szóval név szerint ezt a Tanut, akit már a cím is elárul, s akihez az út Londonból jött repülőn (7008 km), aztán vonaton (1300 km), autón (35 km) és riksán 0.8 (km) át vezetett. Mindehhez jött még hozzá az a 20 lépés is, amit a doktorúr megtett míg fel nem ért a szobába és meg nem pillantotta álmai álmát. A nőt, aki nem is figyelt rá, miközben beszélt hozzá idegesen, mert begyógyszerezve aludt ott egy helyben ülve. Ez azonban mit sem számított Manun(kn)ak, mert megtalálta, érezte belül a dobbanást vagy mi és még a telefonjával képet is készített róla, hogy ne feledje el. De ami a legfontosabb igent mondott a házasságra, habár a másik fél erre úgy se lett volna képes. Az igazság azonban az, hogy nem is akart. Most akkor mi lesz?

Az előre elrendezett házasság találkozása az igaz és viszonozatlan szerelemmel már sok-sok bollywoodi filmet ihletett meg az évek alatt. Sikerest, klasszikust, kasszasikert, de ne titkoljuk el, jó pár rosszat is. A TWM azonban egyikbe se tartozik bele igazán. Ami nem feltétlenül baj, de nem is jó. Olyan, mint a vezértémájának használata, a házasság problematikájából való építkezés, amiből megint és megint kiindul elhasználtan, kifacsartan, agyonkitaposottan, hogy aztán végül úgy érezzed, mintha még nem láttál volna belőle egyet se, pedig utalt rá állandóan. Na a TWM után pont ez hiányzott nekem. Nem is az intertextualitás része, hanem a megfogás, az el nem eresztés, az nincs meg benne, hogy látnom kell igen még egyszer, legalább azt az egy jelenetet, ha mást nem. Túl sokat várok, nem tudom. Azonban se hogy se nincs késztetés rá egyszerűen, márpedig az igazán jó bwfilm erről ismert, az igazán magas ismétlési értékéről. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató, sőt. Annak tartom, kifejezetten élveztem _majd_ minden egyes képkocka térfélcseréjét. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, ahogy mindezt teszi. Nekem átlagosan. A TWM tisztes helytállásnak, korrekt kis iparos munkának még elfogadható, de nincs meg benne - az újranézési faktor hiánya mellett - az az érzelemgazdagság, ami miatt bwt elsősorban a romantikus ízeiért szeretjük. Jóllehet nem giccses vagy túljátszott, európai szemnek és fülnek is akceptálható, de a színész és színész és én közötti kémia megragad valahol ott a film elején, a felvezetésnél, és onnan nem igen megy tovább. Talán a film gyengébb második periódusa ennek az oka, ami lassan-lassan egy túlzottan is elnyújtott végben csúcsosodik ki aztán. Ezzel meg el is árultam, hogy milyen érzéssel hagytam ott a TWMt. Kevesebb jóval, mint arra a kezdést követően számítottam, aha. 

Tanu karaktere volt az, ami összezavart leginkább. Egyszer örülök neki, azért, mert nem az n+1 kifinomult valami gazdag mrs india. Ő más. Egy férficsábász, a naugthy girl, aki iszik-dohányzik, nem tökéletes, de nem is akar az lenni. Gondolkodom... tényleg kevés az ilyen női karakter a bwfilmben, vagy akinek akár ennyiből is elhiszem, hogy a mellére tetováltat eztazt. Majd kilép a komédia szerepköréből és romantikusan már közel sem működik ilyen olajozottan Tanu, és az őt alakító színésznő. Itt bizony kevésnek éreztem, de nem csak őt, hanem magát a karaktert, akit a szabad madáron kívül nem tudtak helyes irányba hogyan elterelni a készítők. Lázadónak jó volt szép volt, de és ennyi. A Manut alakító Madhavantól is láttunk már jobbat (lásd 3 idiots akár), de azért itt se okoz komolyabb csalódást. Végig visszafogott, dr létére nem megy bele semmi harcba, néha fel is adná, de ha kell a barátai kisegítik, és küzd a megtalált szerelméért, hogy az övé legyen, nem pedig másé, bármi is történjen vele.   

Amúgy a film romkom, ezt még nem is mondtam. Lehet azért, mert a nevetés inkább mosolygás volt. Vagy, mert még ebből is csak kevés jutott. Most így konkrétan egy jelenet ugrik be, ahol ez tényleg nevetés lett, hail goddess, ugye, még a legelején persze. Valahol emiatt is érzem úgy, hogy a két műfaj itt nem tudott egymás mellett megélni. Nem feküdtek egymásra, szimplán rosszul voltak adagolva vagy se-hogy-se. Pedig van tánc, zene, shaadi-baarat (esküvős filmek, yeah) ami egy a mentőöv, kettő a történet mozgatórugója, három a kellemes, vidám, érzelmes pillanatok első számú felelősei, de hiába jönnek-mennek-jönnek úgy ahogy ezt kell, a nagy magic show elmarad. Még ha fekete füst nem is lesz, száll fel a helyükön, mert ne lett volna pont az pont odaillő és pont kívánatos akkor pont a számomra. Egyszeri nézésre. Arra éppen megfelelő a TWM, addig amíg el nem készül az előzmény vagy folytatásfilmje, mert van róla szó; én azt is nézném.