calacitra

Tegnap még csak coming, ma meg már here is Ricky Bahl. A poszter után gyors bedobtak a közösbe egy ilyen video songot, ami alapján már biztosan kijelenthető, hogy a lédiknek nagyon-nagyon de még annál is jobban vigyázniuk kell magukra, mert Ranveer Singh's karma is a bitch, és a sármjától nem lesz olyan aki  el ne olvadna ott rögtön. You're next.

Egyértelműen egy nőfaló karakter lesz, akinek arcképekkel van kifestve a fala, s aki sok helyen megfordul, miközben a táskájában csak növekszik a pénz mennyisége. Kihasználás evör. Oké klisékarakter a négyzeten, de valahogy ez első blikkre mégis jól áll neki, még ha az első komment arról szól, hogy mennyire is utálja őt valaki... persze ettől még a szerep jól áll neki. Amúgy a zenéről meg semmi rosszat, csak jót, a hét legújabb és legjobbja lehet. Város a várós.

A hét zenéje. Pont egy olyan, aminek tényleg nem csak piciben van létjogosultsága, hanem nagyban is. A füles mellett ez bizony parkettre született, hogy mehessen rá a dansz, de nem agyonremixelve hero-ooo. Elképzelem, elképzeltem, passzol oda így, nem máshogy, hát hangfalat neki.

Amúgy érdekes, hogy ha nem hallanád, hogy énekelnek, milyen nyelven, talán le se esne a tantusz, hogy ez made in India erősen. Ebből is látszik, mennyire változik meg minden, ami ott a filmgyártással kapcsolatos. Persze ez se ma startolt el, csak fura, hogy bw zenei múltját, hagyományait még ha nem is fújja el a szél, de a nyugati behatás, a modern zeneműfajok trendjei miatt sokszor háttérbe vonulnak, sokszor meg kell, ugye. Hibriddarabok jönnek létre, akár nyelvszinten, erre példa egy másik ugyancsak ezen az osten található zeneszám, vagy akár műfajokat tekintve.

Ne értsetek félre, nem sírás, szájhúzás ez, a részemről legalábbis, csak megállapítás, ami a megkomponált filmzenei korongok minőségéhez viszonyítva hol pozitívan hol negatívan veszi ki magát. Itt, ebben az esetben, a Desi Boyz soundtrackről van szó, amin a SHND is szerepel, megint nem telitalálat valahogy azt érzem. Jobb, amit vártam, bár Pritam (Indiai egyik zeneigéniusza) nem szokott nagyon csalódást okozni, csak egyszerűen a remixek lehúzzák a lemezt a végére. S oké ma már bevált gyakorlat, hogy készítenek az albumon található összes számhoz, vagy valami nagyon slágeresnek, remix verziót, pl ott a Ra One, amit ezzel tettek tönkre szó szerint. Rendben, elfogadom. Van olyan, amit én is szeretek ilyen formában tálalva (a Billunál ez mennyire kajak már) vagy jobban is, mint az eredetit, viszont itt erről szó sincs. 

Ahogy hallgattam a soundtracket először, az elejétől kezdve, hát na sírni tudtam volna, örömömben. Régen volt már ebben az évben ennyire jó dallamtapadásos, rádióképes, zenebarát akkord pörgés-forgás, mint itt. Jól követték egymást  a számok, egyik színesebb volt, mint a másik, most komolyan. Hol rap, hola tüctüc van kiemelve, hol a bwmúlt köszön vissza, de nem zavaró e massza, teljesen befogadható, releváns, nem csak a bwzene fanoknak. Aztán a játékidő fele is coming, a remixeké a terep, és bumm, a kártyavár összedől. Értem én meg nem is, mire fel kell az ilyen, discoshit vagy mi. Tehetek róla persze nem hallgatom és bambi, ha nem tetszik a rendszer haha, azonban nem tudok úgy tenni mintha nem lennének ott akkor, amikor ezzel találom magam szembe itt-ott. Én inkább köszönöm szépen, megtartom az oridzsinált, de persze azt az érzést meg nem, hogy a Desi Boyz ost lehetett volna jobb is, sokkal jobb, amihez tényleg csak vágni kellett volna le előbb, nem ezt tenni vele. A feléig, nem egészig hallgatásra. 

Most aláfekszem egy picit az aktualitásnak.

Pár napja mutatták be a Soundtrack című bollywoodi filmet Indiában, ami nem más, mint az It's all gone pete tong remakje. Azmi? Talán ismerős lehet, igaz sztori egy életet merőkanállal faló djvel az élen, aki süket lesz, de nem adja fel és csinálja tovább azt, amihez ért, mégy ígyis-úgyis. Bennem ez mély nyomokat nem igen hagyott, alig-alig emlékszem rá, belőle, valamire, de bw szerencsére úgy fest igen, vagy csak jobban, mert ők most elővették, látnak benne potenciált. És nem annyira ismert színészekkel, komoly indiaiasítással vászonra is tűzték már.

Körüllőve: családi filmnek nem családi, masala meg pláne nem, de a fiatalokat még elkaphatja az OST. Bár ebben az évben a Shaitan mellett alig ha fog labdába rúgni akárki is ilyen szegmensre bepróbálkozva, de bw mindig képes arra, hogy ebből raklapnyi zenével, ilyennel az élen jó filmet tegyen le, valami mást, mint az eredeti, valami jobbat is akár, és most nem viccelek. Aki nem hiszi, annak trailer csekin. Ez alapján mondom, mindenképpen kortárs, modern vonalon mozog majd, nem oldszkúl formula, semmi esetre sem lesz az, lásd újfiatalok miatt, akikből dolgoznak, meg akikre, ugye. 

Maga a zene, az Ek manzil személyes kedvenc, a többi előtt jár, erről a visszahallgatások tanúskodnak. Valahogy belopta magát a fejembe és nem tud kijönni onnan, már elég régóta. A válasz azt hiszem a hangulat(á)ban keresendő. A szöveg nem bonyolult, sőt, a hindit nem beszélők, angolul itt érthetik meg, hogy miért mondom. Ebben pont annyira egyszerű, mint amennyire hangszerelése változatos, sokszínű, már-már izgalmas. Klasszikus és modern, egy az egyben. Jó kezdés, a ffi hang is rendben van, a zene legjobb része pedig 0:00 és 4:11 között van. Ott, igen ott. U.i.: és így promoznak rá. 

Úgy hiszem, nem sok színésznő mondhatja el magáról azt, hogy a neve rapcímbe lenne foglalva, vagy hogy ihletforrás alapjául szolgált volna egy amolyan költemény megírásánál, ergo múzsája lett volna annak. Thinking... nem sok tényleg, de Rani Mukherjee az - már - kivétel. Köszönhető is ez többek között a seattle-i rap duónak (mc+dj): a Blue Scholarsnak, akik egy az ő nevével fémjelzett dalt rögzítettek fel újdonsült korongjukra, a Cinemetropolisra. Erről, az albumról annyit egyébként érdemes nem bwügyileg megjegyezni, hogy egy eléggé film témájú anyag lett, ami a képekéskockák körül is forog, akár akkordok, akár beatek, akár sorok, vagy csak dalcímeket tekintve, ez utóbbit olyan (más-más) személyekhez kapcsolódva, mint Anna Karina Oscar Gant vagy Yuri Kochiyama.

Na de visszatérve a nem indokolatlanul, de akaratlanul is rap ikonná váló bollywoodi alkotásokban gyakran fel-feltűnő bengáli színésznőre, meg arra, hogy miért is lett ő az aki, miért esett rá a választása a duónak, arra ezt felelte a dj: "Rani appears to be a powerful, intelligent woman and a cultural leader. She does a good job balancing her projected image with dignity and without allowing herself to be objectified", amihez még hozzátette, hogy kedvenc filmje is van a színésznőtől, mégpedig a 2002-es Saathiya. A fiúk amúgy személyesen nem ismerik, csak a munkásságát, valamint a "common" képet, amit mutat kifelé. Tudvalevő híres, Indiában a színészek hősök, de nem nagyon élnek vissza ezzel, Rani pl adományoz, jó munkát végez abban, amihez ért, és aki nem az, nem olyan, mint az amerikai sztárok többsége, nem ugyanaz, nem az a szint, kérem szépen.  

Magáról a dalról még valamit, de most. Egy. Tényleg olyan, mintha múzsához írták volna, végig Raniról van szó, nincs kimondva, de minek is, hiszen ott a név a címben visszatekint. Atom feel-good az egész. Kettő. A refrén meg plusz ráadás, azzal, hogy bengálian szólal meg, irtó fülbemászóan. A hatás, még kérdezed? Egyszerűen rákönyökölsz a replayre, s akut dallamtapadásod lesz a Rani Mukherjitől (fura ezt így leírni azé'), ami halkan jegyzek meg az album a legjobbja is egyben #nemlennielfogultkomolyan. A végére még itt egy "konci"felvétel, amit csak nézel és hallgatod meg hallgatod és nézed. Szerelem.