calacitra

Tegnap még csak coming, ma meg már here is Ricky Bahl. A poszter után gyors bedobtak a közösbe egy ilyen video songot, ami alapján már biztosan kijelenthető, hogy a lédiknek nagyon-nagyon de még annál is jobban vigyázniuk kell magukra, mert Ranveer Singh's karma is a bitch, és a sármjától nem lesz olyan aki  el ne olvadna ott rögtön. You're next.

Egyértelműen egy nőfaló karakter lesz, akinek arcképekkel van kifestve a fala, s aki sok helyen megfordul, miközben a táskájában csak növekszik a pénz mennyisége. Kihasználás evör. Oké klisékarakter a négyzeten, de valahogy ez első blikkre mégis jól áll neki, még ha az első komment arról szól, hogy mennyire is utálja őt valaki... persze ettől még a szerep jól áll neki. Amúgy a zenéről meg semmi rosszat, csak jót, a hét legújabb és legjobbja lehet. Város a várós.

A hét zenéje. Pont egy olyan, aminek tényleg nem csak piciben van létjogosultsága, hanem nagyban is. A füles mellett ez bizony parkettre született, hogy mehessen rá a dansz, de nem agyonremixelve hero-ooo. Elképzelem, elképzeltem, passzol oda így, nem máshogy, hát hangfalat neki.

Amúgy érdekes, hogy ha nem hallanád, hogy énekelnek, milyen nyelven, talán le se esne a tantusz, hogy ez made in India erősen. Ebből is látszik, mennyire változik meg minden, ami ott a filmgyártással kapcsolatos. Persze ez se ma startolt el, csak fura, hogy bw zenei múltját, hagyományait még ha nem is fújja el a szél, de a nyugati behatás, a modern zeneműfajok trendjei miatt sokszor háttérbe vonulnak, sokszor meg kell, ugye. Hibriddarabok jönnek létre, akár nyelvszinten, erre példa egy másik ugyancsak ezen az osten található zeneszám, vagy akár műfajokat tekintve.

Ne értsetek félre, nem sírás, szájhúzás ez, a részemről legalábbis, csak megállapítás, ami a megkomponált filmzenei korongok minőségéhez viszonyítva hol pozitívan hol negatívan veszi ki magát. Itt, ebben az esetben, a Desi Boyz soundtrackről van szó, amin a SHND is szerepel, megint nem telitalálat valahogy azt érzem. Jobb, amit vártam, bár Pritam (Indiai egyik zeneigéniusza) nem szokott nagyon csalódást okozni, csak egyszerűen a remixek lehúzzák a lemezt a végére. S oké ma már bevált gyakorlat, hogy készítenek az albumon található összes számhoz, vagy valami nagyon slágeresnek, remix verziót, pl ott a Ra One, amit ezzel tettek tönkre szó szerint. Rendben, elfogadom. Van olyan, amit én is szeretek ilyen formában tálalva (a Billunál ez mennyire kajak már) vagy jobban is, mint az eredetit, viszont itt erről szó sincs. 

Ahogy hallgattam a soundtracket először, az elejétől kezdve, hát na sírni tudtam volna, örömömben. Régen volt már ebben az évben ennyire jó dallamtapadásos, rádióképes, zenebarát akkord pörgés-forgás, mint itt. Jól követték egymást  a számok, egyik színesebb volt, mint a másik, most komolyan. Hol rap, hola tüctüc van kiemelve, hol a bwmúlt köszön vissza, de nem zavaró e massza, teljesen befogadható, releváns, nem csak a bwzene fanoknak. Aztán a játékidő fele is coming, a remixeké a terep, és bumm, a kártyavár összedől. Értem én meg nem is, mire fel kell az ilyen, discoshit vagy mi. Tehetek róla persze nem hallgatom és bambi, ha nem tetszik a rendszer haha, azonban nem tudok úgy tenni mintha nem lennének ott akkor, amikor ezzel találom magam szembe itt-ott. Én inkább köszönöm szépen, megtartom az oridzsinált, de persze azt az érzést meg nem, hogy a Desi Boyz ost lehetett volna jobb is, sokkal jobb, amihez tényleg csak vágni kellett volna le előbb, nem ezt tenni vele. A feléig, nem egészig hallgatásra. 

Most aláfekszem egy picit az aktualitásnak.

Pár napja mutatták be a Soundtrack című bollywoodi filmet Indiában, ami nem más, mint az It's all gone pete tong remakje. Azmi? Talán ismerős lehet, igaz sztori egy életet merőkanállal faló djvel az élen, aki süket lesz, de nem adja fel és csinálja tovább azt, amihez ért, mégy ígyis-úgyis. Bennem ez mély nyomokat nem igen hagyott, alig-alig emlékszem rá, belőle, valamire, de bw szerencsére úgy fest igen, vagy csak jobban, mert ők most elővették, látnak benne potenciált. És nem annyira ismert színészekkel, komoly indiaiasítással vászonra is tűzték már.

Körüllőve: családi filmnek nem családi, masala meg pláne nem, de a fiatalokat még elkaphatja az OST. Bár ebben az évben a Shaitan mellett alig ha fog labdába rúgni akárki is ilyen szegmensre bepróbálkozva, de bw mindig képes arra, hogy ebből raklapnyi zenével, ilyennel az élen jó filmet tegyen le, valami mást, mint az eredeti, valami jobbat is akár, és most nem viccelek. Aki nem hiszi, annak trailer csekin. Ez alapján mondom, mindenképpen kortárs, modern vonalon mozog majd, nem oldszkúl formula, semmi esetre sem lesz az, lásd újfiatalok miatt, akikből dolgoznak, meg akikre, ugye. 

Maga a zene, az Ek manzil személyes kedvenc, a többi előtt jár, erről a visszahallgatások tanúskodnak. Valahogy belopta magát a fejembe és nem tud kijönni onnan, már elég régóta. A válasz azt hiszem a hangulat(á)ban keresendő. A szöveg nem bonyolult, sőt, a hindit nem beszélők, angolul itt érthetik meg, hogy miért mondom. Ebben pont annyira egyszerű, mint amennyire hangszerelése változatos, sokszínű, már-már izgalmas. Klasszikus és modern, egy az egyben. Jó kezdés, a ffi hang is rendben van, a zene legjobb része pedig 0:00 és 4:11 között van. Ott, igen ott. U.i.: és így promoznak rá. 

Úgy hiszem, nem sok színésznő mondhatja el magáról azt, hogy a neve rapcímbe lenne foglalva, vagy hogy ihletforrás alapjául szolgált volna egy amolyan költemény megírásánál, ergo múzsája lett volna annak. Thinking... nem sok tényleg, de Rani Mukherjee az - már - kivétel. Köszönhető is ez többek között a seattle-i rap duónak (mc+dj): a Blue Scholarsnak, akik egy az ő nevével fémjelzett dalt rögzítettek fel újdonsült korongjukra, a Cinemetropolisra. Erről, az albumról annyit egyébként érdemes nem bwügyileg megjegyezni, hogy egy eléggé film témájú anyag lett, ami a képekéskockák körül is forog, akár akkordok, akár beatek, akár sorok, vagy csak dalcímeket tekintve, ez utóbbit olyan (más-más) személyekhez kapcsolódva, mint Anna Karina Oscar Gant vagy Yuri Kochiyama.

Na de visszatérve a nem indokolatlanul, de akaratlanul is rap ikonná váló bollywoodi alkotásokban gyakran fel-feltűnő bengáli színésznőre, meg arra, hogy miért is lett ő az aki, miért esett rá a választása a duónak, arra ezt felelte a dj: "Rani appears to be a powerful, intelligent woman and a cultural leader. She does a good job balancing her projected image with dignity and without allowing herself to be objectified", amihez még hozzátette, hogy kedvenc filmje is van a színésznőtől, mégpedig a 2002-es Saathiya. A fiúk amúgy személyesen nem ismerik, csak a munkásságát, valamint a "common" képet, amit mutat kifelé. Tudvalevő híres, Indiában a színészek hősök, de nem nagyon élnek vissza ezzel, Rani pl adományoz, jó munkát végez abban, amihez ért, és aki nem az, nem olyan, mint az amerikai sztárok többsége, nem ugyanaz, nem az a szint, kérem szépen.  

Magáról a dalról még valamit, de most. Egy. Tényleg olyan, mintha múzsához írták volna, végig Raniról van szó, nincs kimondva, de minek is, hiszen ott a név a címben visszatekint. Atom feel-good az egész. Kettő. A refrén meg plusz ráadás, azzal, hogy bengálian szólal meg, irtó fülbemászóan. A hatás, még kérdezed? Egyszerűen rákönyökölsz a replayre, s akut dallamtapadásod lesz a Rani Mukherjitől (fura ezt így leírni azé'), ami halkan jegyzek meg az album a legjobbja is egyben #nemlennielfogultkomolyan. A végére még itt egy "konci"felvétel, amit csak nézel és hallgatod meg hallgatod és nézed. Szerelem. 

A bollywoodi filmek alapvető részét képező dalok, daljelenetek azon kívül, hogy a történet megértését, előrehaladását segítik elő, érzelmeket is közvetítenek, ami az esetek többségében  a szerelem érzékeltetését jelenti. Gyakran azok a drámai pillanatok, amikor megáll a cselekmény, s a főszereplővé előlépő dal árnyalja az érzelmi hatást – sokkal effektívebben, mint az bármely kimondott szó vagy begyakorolt mozdulat tenné. Ebben a filmes hagyományban az érzelmi azonosulás fontosabb a realizmusnál. A dalokban mondják el érzelmeiket, szerelmüket, bánatukat - sokszor közhelyes metaforákkal élve is - a színészek, például egy szerelem születését négy-öt dalban vagy kb. 30 percnyi játékidőben tudják vászonra vinni Bollywoodban.

Az esküvős és szerelmes filmek bevált gyakorlata az, hogy míg a film első felében a nagy Ő-vel való találkozásról, a szerelemről énekelnek, addig a második részben már a többszörös műfajúság és elbeszélés miatt bekövetkező szakításról, távolságról vagy hiányról szólnak a dalok. De azokban a filmekben, amelyekben nem egy szerelmi történet áll a cselekmény középpontjában, külön romantikus szálat dolgoznak ki azért, hogy a zeneszámokkal érzelmeket tudjanak kifejezni. Ennek az akciófilmek esetében van különösen fontos jelentősége, ahol a kevesebb melodrámai szcéna mellett kell alkalmazni dalokat. Az kijelenthető, hogy a szenvedély ábrázolásának egyik fő eszköze, de mára már például közhelyessé vált az olyan típusú jelenet, amelyben a szereplők esőben énekelnek és táncolnak. A mitológiában a termékenységgel és újjászületéssel asszociálódó eső erotikus, érzéki töltetet hordoz. Sokak szerint egy vizes szári nélkül nincs is igazi bollywoodi film, másrészről a zenék, táncok által lehet olyan érzéki tölteteket véghezvinni a filmben, amelyeket az amúgy szigorú cenzúra miatt nem lehetne másképpen egy ágyjelenettel megoldani, ahogy az a nyugati filmvilágban szokás.  A dalokat intenzív érzelmek közvetítése és a testi intimitás jelzése mellett gyakran alkalmazzák az idő múlásának ábrázolására, valamint emlékek bemutatására: a gyermek egyetlen dal alatt felnőhet, és a dal visszaviheti a figurát életének egy korábbi szakaszába. A dal közvetett megszólítás egy eszköze is lehet: a figurák olyan gondolatokat és vágyakat fogalmazhatnak meg benne, amelyeket illetlenség volna prózában közölniük. Funkciók sora bizonyítja a dal bollywoodi filmben elfoglalt alapvető szerepét, de vajon honnan eredeztethető le mindez?

Általános nézet az, hogy a dalok - és a mozgáskultúra, az ősi indiai párszi színházból eredeztethetően teljesen összeforrtak a dráma műnemével, és a filmekben is beépülnek a narratív kontinuitásba. A klasszikus szanszkrit drámának, a népi és a párszi színháznak egyaránt szerves része a zene, a dal és a tánc. A színházi kultúra és hagyományok láthatóan nagy hatással voltak és vannak az indiai filmre, amelyekben meg is figyelhető néhányszor, ahogy a filmek történetében utalnak erre, vagy ahogy egy cselekmény épül fel köré. Ez utóbbi megjelenés tipikus darabja az Aaja Nachle (2007), ahol egy falu ősi szabadtéri színházát az illetékes szervek eldózerolnák egy bevásárlóközpont kedvéért, de a hazatérő táncosnő egy színdarabbal (Laila és Mainu regéje) bebizonyítja a helyi amatőr színészek segítségével, hogy a kultúra megőrzése szempontjából sokkal fontosabb szerepe, valamint közösségformáló ereje is van a szabadtéri elhagyatott, eladásra kínált szabadtéri színháznak. A film musical-jellege itt abban nyilvánul meg, hogy a színdarab a film végére elkészül és az előadás keretében kapunk egy majd' félórás, 11 színből álló mini-musicalt a filmben.

A színházi műfajból való építkezés, arra való reflektálás mellett, abból adódóan a dal jelentősége még abban rejlik, hogy a film megszületését és történetét is meghatározza. A jó dalok teszik a jó filmet, és a gyártási folyamat a dalokkal veszi kezdetét - mondják. A nyugati világban ez szentségtörésnek tűnhet, de Bollywoodban évek óta elterjedt gyakorlat, hogy a zenék formálják a filmet, úgy mint a nézők, ahogy azt a dolgozat korábbi részében már megállapítottam. A hindi filmek többsége a dalokból születik meg, a zenei rendező csak hozzávetőlegesen leírást kap arról a filmről, amelyen dolgozni fog. A dalszerzőt nevezik egyébként Indiában zenei rendezőnek, ezzel is érzékeltetvén a filmkészítők sorában elfoglalt szerepét.  A zenei rendezők a dalaikhoz egy sor zenei hagyományból és stílusból merítenek, kezdve az indiai klasszikus és népzenétől egészen a nyugati popzenéig. Az indiai filmzene mindig is kölcsönzött a nyugati filmzene motívumokból és hangszerelésből, a „hibrid filmzenét” azonban a hindi formula teremtette meg.

Ez a gyakorlat kapcsolatot teremt hagyomány és modernitás jelölői között, méghozzá úgy, hogy kombinálja a nyugati és a hagyományos hangszereket. Sőt felismerhető populáris melódiákat kölcsönöz, olyannyira, hogy a közönség bizonyos része egy-egy filmes betétdal kellős közepén úgy érezheti, a dallam George Michael Faith vagy Michael Jackson Thriller című számára emlékezteti. Miután a filmrendező leforgatja a dalok képi illusztrációját, amelyek komoly költségvetéssel készülnek el – háttértáncosokkal, grandiózus díszletekkel, távoli helyszíneken, azután az elkészült részleteket levetítik a befektetőknek, hogy meggyőzzék őket, érdemes még több pénzzel beszállni a filmbe, és csak ekkor teremtik elő az anyagiakat a dalok közötti maradék jelenetek leforgatására. Ennek a folyamatnak a logikája mélyen az indiai népszerű színjátszás hagyományában gyökerezik, ahol csak a dalokat és a táncokat komponálják meg és gyakorolják be előre.  

Végezetül érdemes még azt megemlíteni, hogy a filmzene a nyugati szokáshoz képest mennyivel megtöbbszörözi a film értékét, azzal, hogy a vetítés után nem csak a média által, hanem az emberek miatt is fennmarad hétköznapi slágerekként. A zenei rendezők hatalmas karriert futottak be mára, de a hazai mellett a külföldi piacot is meghódította, egy példa erre A.R.Rahman dalszövegíró, producer, playback-énekes személye és esete a Slumdog Millionaire-rel (Gettómilliomos, 2009), aminek filmzenéjét készítette el, majd nyert is Oscar-díjat érte. De mindent összevetve a zene könnyebben eljut a világ más tájaira, mint a bollywoodi film, amit sok országban - köztük van Magyarország - nem is vetítenek éppen. Zenei közösségi oldalak és a bollywoodi filmzenékre szakosodott portálokon keresztül mindenhonnan elérhetőek, mindenki által meghallgatatóak ezek a dalok, már csak a miatt, mert újabban a nyugati műfajokkal és hangzásvilággal párosulnak. Indiában nem kell ahhoz internet, hogy a filmzene eljusson az egyes otthonokba, a rádió filmdalokat sugároz, az indiai zeneboltokban bámulatosan széles választékban kaphatók filmzenék. De jelen vannak a dalok a televíziós csatornákon, koldusok éneklik az utcákon, esküvőkön szólnak, külön koncerteket, bulikat rendeznek ezekből a filmzenékből.