calacitra

Teljes mell széleséggel megértem azokat, akiknek ezek a Peekay filmzenék jelentik a falatnyi levegőt, a piaci rést azokban az időkben, amikor mindent a nyugat és Yo Yo képvisel az indiai zene kultúrában, de az örömöm azért mégse annyira felhőtlen, mint nekik.

Mert jó-jó, ilyen a régi idők lenyomata, meg Shreya és Shaan bandázása minden másodpercet megér, viszont Shantanu Moitra a leggyengébb láncszem a történetben, igen pont a zenei rendező.

Hiszen a báj, a kedvesség nem mentőöv, az csak tűzoltás lehet pl. egy Barfi után, amire eléggé hajaz, csak ott Pritam ezt csúcsra járatta.

A Chaar Kadam kétség kívül filmbe való, a képkockák gyűrűjébe, de azon kívül már nem tud úgy érvényesülni.  

u.i.: SSR legalább feltűnt, ha már mi nem, mert elképzelem, ha nálunk forgatták volna... 

A harmadik hármas hónapnak az az igazi rákfenéje, hogy a nyár 80%-ba esik bele, és mivel köztudottan a nagyobbnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítok az ebből a különidőszakból érkező egy szezonos daldaraboknak, így konstans fejvakarás a vége, ha aztán mérleget kell vonni meg számot kell adni a legjobbakból. De kell, mint most, amikor a harmadik negyedév bw filmzenéit vesszük gorcső alá, úgy menetrendszerűen, úgy kicsit megkésve azért.

Ez pedig legalább olyan embertpróbáló feladat, mint egyet felemelni, kiválasztani a Khoobsurat filmzenék közül. Hiszen ez utóbbiba simán beletört a bicskám mindközül, prokontra érvek-ellenérvek záporoztak sokáig, hol az egyik, másik, harmadik tűnt a tuti befutónak, végül csak letettem a voksomat. Ilyen az, amikor győz a szív. Avagy nem minden a mennyiség, és a minőséget se kell túlértékelni. Egyszerűen csak szeretni azt, aki a leginkább megfog...

Amúgy nem csak ezek a filmzenék mondatják velem, de eléggé elemükben voltak a maestrok, OR lehet csak a csillagok szerencsés állása eredményezi azt, de bizony a következő listából nem egy vagy két darabnak van esélye arra, hogy bekerüljön a végső, több mint egy hó múlva befutó 2014 évzenéi krémjének felsőtíz illusztris társaságába majd.

Mert jól szólnak, jól is áll nekik a fülközelség, tapadnak, veretésre adnak okot, yolopillanatokat potyogtatnak, meg szépek úgy palvinbarbisan. Talán ez is lett az az időszak, ismerve már nagyrészt az utolsó negyedév felhozatalát, ami miatt a leginkább lehet szeretni bw-t. Pedig, ha jól megvizsgálod, olyanok, mint az Entertainment vagy Singham Returns zenéi rá se fértek a fecnire, a legjobb 11 mellé, csak mögé, ott kullognak a futottak még kategóriában. Amire senki nem fog már emlékezni pár hónap múlva.

De ne is velük foglalkozzunk, inkább azok élvezzék az ismertséget, a közmeghallgatást, akiknek nem kell tolmács, hogy megértsük mit is akarnak tőlünk igazán. Ahogy és amikor ránk hatnak, mert tudnak, és képesek a kedvünkben járni, kedv csuda nagy forgalmat generálni, parkettre invájtolni, ott tartani, légplébekéneklést kicsikarni belőlünk, wannabe arijitsinghnek képzelni magunkat miatta, és folytathatnám.

Szóval ők azok dalbetételőzetesen egy dragontape erejéig összemaszalázva, hallgatást...

Nem így kell évet elkezdeni. Remélem ez csak a kezdet, kedves 2015 meg bw. Nyilván nem is a Sajid-Wajidtól vártam a megváltást azonnal, de ez még alapozásnak se teszi meg. A Salman felé intézett himnuszuk Arjun Kapoor személyében és szájából erőtlennek tűnik, miközben lesüt róla, hogy ezt halálkomolyan kell venni. Ezek után sajnos sok jóval nem kecsegtet a többi zenetesó az albumról, de hosszú még az év, el se indult igazán. A supermanre meg akkor tekintsünk úgy, mintha meg se történt volna.

Vége az Arijit Singh elvonásnak és elnyomásnak, az énekes újra bizonyítja, hogy

 nem lehet egy fecnire írva elintézni 

Mert még mindig nagyon ért ahhoz, hogy csipogos-csöpögös romantikus melódiákat, balladákat magasabb szintre helyezzen, szimplán azzal a ténnyel, hogy elénekli őket. A Sharib Toshi is ebben az erőben gondolkodott, amikor a kezébe, a szájába (khm) adta a lehetőséget, hogy a Saanson Ko címre bélyegzett dalukból kihozza a maximumot.

És nem titok, ki is hozta. Amit tudott, és képes volt. Mert amúgy a Zid filmzene önmagában nem egetrengető, onnan is csillagokat lepotyogtató daldarab, vagy évzene-vetélytárs másoknak, de nem is kell feltétlenük a hibákat keresni benne, miért ilyen vagy olyan.

A filmben lesz helye. Azon kívül real life nem látok benne többet, olyan pillanatot, amikor elő kéne venni.       

Gulraj Singh nem zavarta fel az állóvízet a menetrendszerűen érkező romkomos dalok között, de szerencséjére nem is fulladt kudarcba érdeklődés hiányában. Mert hiába nem mond a neve sokat (??), attól még ez az Ugli filmzene a vállalható lécen is való túlugrás legjelesebb képviselője. Azaz, így kell a konvencionálisból kihozni még annál is többet. Szép volt. Meg lett. És legyen is.