calacitra

Csak szeretni lehet. Csak azt.

A dalbetét meg... ahogy azt tanítják. Jobban már bűn lenne.        

Túlposztoltam magam mára, de ezt ezt ezt nem lehetett mégse kihagyni. Tamil azt hiszem, és egy bizonyos Dharan Kumar szerezte a hamarosan indiai mozikba kerülő Podaa Podi című filmhez. Nagyon hangulatos, dallamtapadásos csoda, kevésbé desi, olyan, ami könnyen felejt. Tudod te a tegnapot, a mát, a holnapot, mindent. Jó hallgatni, laza, fübarát, és pluszba még a videó is egy ajándék hozzá. Igazából kurvajó az egész.    

Nem káprázik a szemed, tényleg azt írták oda: Biggest Love Song of 2012. Hwhat? Most erre hadd ne mondjak semmit. Pláne azon előzmények ismeretében, amit az egész SOS soundtrackról gondolok meg az idei HR zenei össztevékenységről. Jót vagy semmit, nem. Ti csak inkább nézzétek, hallgassátok, hátha biggest lesz, és akkor volt értelme a posztnak. Mert igazából továbbra se mozgat ez a SOS, egyre biztosabb szkippelem. De nem csak én, hanem sokan teszik majd ugyanezt, és ülnek be JTHJ-ra. Poor Ajay, poor Sonakshi.        

Ez is annyira várható volt. Pont mondtam a Heernel, hogy a zene lehet akármilyen kaki, ha a dalbetét nem lesz az. És nem lett, mert Chopra (gyönyörű snittek hébe-hóba azért befutnak). Magyarul Rahman ezt benézte most nagyon.

Mert vegyük azt, hogy a Shreya és Mohit páros mit énekelt már az Ek tha Tiger Saiyaraanal? Húha! Na és itt? Ég és föld a difi. Amíg az egyik az év legzenéje, addig másikon éppen hogy el nem alszok. De persze ez nem az ő hibájuk.

Valamint az sem, hogy a Kat-Srk jodi első blikkre kevésbé áll jól a szemnek, mint ugyanez (Kat) Salmannal volt. A kémiáról nem is beszélve.

A megdöbbentően, de egyáltalán nem mulatságosan laposra sikeredett AR Rahman és Gulzar féle Jab Tak Hai Jaan filmzenei korong legműködőképesebb, élvezetesebb dalával ébredtem ma. A Heerrel. Mindazok után, hogy tegnap pont ugyanezzel feküdtem le. Taps, taps.

Tehát mondhatni akkor, hogy ettől a másodperctől kezdve életbe lépett a dallamtapadás törvénye, Harshdeep Kaurral az élen. Aki hát egy maga megmenti a soundtracket meg Rahman hátsóját a teljes leégéstől.

Az album verdiktje az dióhéjban, hogy a zseni nem zsenizett, a csoda pedig elmaradt. Olvasom, hogy sokan zenei mérföldkőként tekintettek rá korábban, miért ne, hiszen Rahman legutoljára a Rockstarral ilyet hajtott végre. Sadda Haq és a társai ugye. Na azok aztán zenék voltak. Na és azokhoz képest nagy a kontraszt most. Hova tűnt damon hill ar rahman?

Mert egy darab igazán klasszikusgyanús van csak kilenc közül? Nem ezt szoktuk meg. Nagyon nem. A hype meg egy dolog, kids. Hisz nem arról van szó, hogy nagyon vártuk. Egyszerűen a név kötelez, nem tudsz úgy tekinteni rá, mint ha nem ismernéd, szeretnéd eddigi munkásságát, mindazt amit eddig lekomponált az asztalra. Ott vannak, beszélnek helyette. Helyettem. Ezek után persze csalódás az album. (Egyébként ezzel mindig így vagyunk, vagyok. Hisz Pritam, vagy a többi zenei rendező minden egyes ost-jét ugyanígy várom, mint ezt. Aztán vagy zsíroskenyér vagy nem. 

Végezetül amit meg írtam a tweetbe azt tartom. Egy utolsó esélye még van Rahmannak. Ez pedig YC, az operatőr meg mindenki, aki nem a zenéért felelős a teamben. Hiszen a betétek ott vannak, azoknak talán sokszor nagyobb erejük, hatásuk van a daloknál is. A kettő szorosan összefügg persze, de sokszor egyedül is képesek eladni egy igazán rossz zenét. Úgy, hogy sikerül velül megszerettetni azt, amit korábban annyira nem. Nagyon sok példa van is erre, az utóbbi évekből, szóval méjbi.

De inkább hagyjuk az albumot meg az esélyeket, nem ér meg annyit, amikor itt van ez a Heer. Ami aztán szól és szól, végtelenítve kegyetlenül, megállíthatatlanul. És oké, Rahman azért legalább ezt megcsinálta, ezért megérte, itt jön ki a zsenije, rendben. Egy pötty öröm az ürömben.

Remény, szenvedély, kétségbeesés. Ez mind a Heer. Harshdeep maga. Győztes (a dal) végig, az elektromos fuvolával, a tempóval, a gyengédségével, az üzenetével, amikért nem lehet nem nyúlni az ismétlés után.