A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Minden egyéb kommentár nélkül ragadjuk meg a pillanatot meg a hetet, a hét első napját és hirdetjük a bw kontentot egy pár poszt erejéig. Jóllehet a mostani éppen hogy kivétel ez alól. Hiszen a Vanakkam Chennai egy tamil nyelvű kollywoodi mozi, de ő is nemzeti kincs, van annyira mint bw, szeressük tehát nagyon.
Szóval ennek a filmnek az egyik dalbetétjét választottuk ki hétkezdő himnusznak, ami megadja, amit ilyenkor szokásos és kell. Az Oh Penne, ahogy a filmzenei album többi darabja, tesója, Anirudh Ravichander szerzeménye. Maga a dalbetét pedig annyira friss hozzá meg alá, hogy eddiglen keveseknek adatott meg az élmény, hogy láthatják, így, ilyen formában, nem is moziban. Exkluzív és satöbbi. Tapadjatok rá, a dallamra, meg ránk.
Szeretem azt, ami déli. Szeretem azt, amit Anirudh csinál. De azt nem, aki ehhez a dalbetéthez a koreográfiát feltalálta. Inkább ne tette volna.
És igen, ritka, de teljesen egyet kell, hogy értsek azokkal, akik szerint ez most mellé meg félrement ilyen szempontból nézve. Ami aztán úgy ahogy van, haza is vág az élményből, és lehúzza minden összetevőjét, ami jó is benne, meg elveszi a kedvem tőle.
Leginkább kémiátlan, unalmas az egész táncrésze a csomagnak, sehogy se akar működni, nem élvezetes, mintha a tisztelt koreográfus nem igazán kapta volna el a fonalat, a dalt, a lényegét, ezért pedig nagy kár volt.
Mert ilyenkor aztán hiába pazar a színkavalkád, furi a helyszín, vagy kiváló a muzsika, még annál is szebb Priya Anand, mert ez nem énekli ki a sajtot a szánkból, ez kevés ahhoz, hogy elfeledtesse azt, ami ott történik mozdulatügyileg. Inkább hallgatom, mintsem nézzem tovább.
Ez most akkor jól helyre rakja a fene nagy fantáziánkat. Hogy elképzelünk ezt, és az úgy lesz, aztán meg a fenéket, mégsem.
Egyszóval ki hitte volna, hogy ebből az Anirudh féle filmzenéhez ilyen kajak nyugati, de kellően keleti mázas klipszerűséget hoznak ki. Első blikkre cudar látvány, és van benne pár amúgy máskor, más esetben el nem nézendő gond is vele (Adhit miért hagyták ki annyira???), viszont marhára tetszik, így kit érdekel.
És maga a zeneszerző, zenei rendező is megmutatja magát széles világnak, hogy tud ő táncolni. Tényleg tud. Picit vicsesen (Adhinál nem), modorosan, darabosan, de nem is ezért szeretjük. Hanem a zenéért. A zenét meg ezért a látványért. A koreoért, a csudaklassz színekért, környezetért. A csúcspont mindenképpen az, amikor a lányok is elmennek, ott engem a libabőr kerülget, akárhányszor is nézem meg.
Az meg gigafakt, hogy bár kifejezetten jó a dal önmagában is, de ezzel az őrült videóanyaggal kifejezetten jobb lett, hatványozódik az élmény. Aki nem hiszi, hajtson utána. Aztán meg higgye csak el, hogy az öklét rázza rá, és nem tudja felfogni mindazt, ami előtte történik.
Verdikt. Százszor ez, mint a Lungi Dance. Csencsencsencsen.
Ha hiszitek ha nem, de a kb. egy hete hódító útjára indult Vanakkam Chennai soundtrack-kidumáló szpesöl posztsorozatunk ezennel itt és most a végéhez érkezett. Ergó igen, nincs tovább, és ennyi volt. Sajnos.
De igazából, ha akarnánk se tudtuk volna már ennél tovább húzni, halasztani már, hiszen a Vanakkam Chennai mind az összes filmzenéje egytől-egyig be lett mutatva, végig lettek zongorázva, játszva, pörgetve.
Ez össz vissz hét dalt foglalt magában. Azon kívül pedig semmi cicót, semmi remixpróbálkozást, vagy mashup idétlenkedést, ilyenekkel hála nincs tele a korong, az megmarad bw sajátosságnak. Bár egy mashupot külön azért el tudok képzelni belőle, remélem akad is, aki meg is csinálja hozzá, azokból. Hiszen az alapanyag arra hivatott.
És akkor már el is árultam magam. Mert szerintem Anirudh most se okozott csalódást. Hozta azt a színvonalat, amire az első albuma óta hozzá vagyunk már szokva. Amihez viszont nem, és ez is talán a legnagyobb öröm ebben a korongban, hogy valami más lett a korábbiakhoz képest, azokkal összevetve.
Persze az Anirudh stílusjegyek, manírok azért megmaradtak továbbra, biztos fel is ismernénk sok közül, ez letagadhatatlan, de mégis elgondolkodnánk rajta picit többet, mint anno az Ethir Neechalnal, hogy ez biztos az, ez biztos ő.
Azon meg kár is rollerezni, hogy a Moonu hol van, hiszen az az etalon. A VC meg olyan magaslatokba nem ért el, nem is lett olyan impozáns. Ez fakt. Viszont annál meg több van benne, hogy csak elintézzük egy tisztességes korrekt iparos munka jelzővel.
Az egész score fiatalos, friss, kellően hagyománytisztelő, piszokmód újító, telis-tele olyan plébek-énekesekkel, akiket korábban talán nem is hallottunk ilyen szerepkörben feltűnni. Itt van például a kortárs hiphop színe-java, akik felvonulhattak Anirudh jóvoltából. Neki köszönhetően tudják azt egyre többen, hogy ki az az Arjun, Hard Kaur, vagy a HHT mit jelent, kit takar éppen.
Nyilván nem azt mondom, hogy Anirudhot figyeli minden szempár, rászegeződik akkor, amikor dalokat készít, vagy kiad, viszont a múltja miatt fogadjuk el a tényt, hogy háromszor több súly nehezedik is egyben a vállára. Mert jönnek a kritikus tömeg és, ha túl fiatalos az a baj, ha nem klasszikus az a baj, ha nem fialatos az a baj. Valamint ott vannak az örök magyarízű pesszimisták, akik aztán minden nem befutott dalt számon kérnek rajta és tőle, hogy hát miért nem lett ez is egy Why this kolaveri di?
Azokról nem is beszélve, akik AR Rahmanoznak állandóan, hogy mire fel a feneketlen nagy hájp körülötte, annyit nem tett le a zene asztalára, mint a maestro. És igen, ez így igaz, magam sem tagadhatom le a nyilvánvalót, azonban összemosni, de még összehasonlítani őket is netto butaság lenne. A kordifi, az évek, az elért eredmények, a korongok száma, ergó minden ARR mellett szól, és ezzel nincs is baj. Majd ha ezeket a lépcsőfokokat Anirudh is végigviszi, bejárja a ranglétra minden egy szobáját, akkor lehet majd csak érdemben foglalkozni hasonló összehasonlítási ötletekkel, addig viszont fárasztó minden egyes kommentárja.
De visszaszambázva a VC albumra, amiről talán még csak azt nem mondtuk el, hogy nagyon ajánlott darab, és ha jó és különc indiai filmzenéket akartok hallgatni, akkor az ez legyen, még véletlenül se más. Pláne egy olyan fiataltól szállítva, aki úgy néz ki egyszerűen nem tud hibázni. És ebből eredeztetve baromi sokra fogja még vinni, ha így folytatja. Mert a mútban is alkotott már maradandót, hát a jövőben miért ne tenné meg újra ezt a nagy szívességet, nekünk, és az egész világnak bemutatva, hogy hello a tamil nyelv is micsoda szépség.
Verdikt. Ezt a korongot is csak szeretni lehet, a slágeres, dallamtapadásos, olykor fülzsírtépő zenéivel az élen. Hol megnyugtató, hol kellemes hangvételével bűvöl el, hol pedig éppen ellenkezőleg rákapcsol és twistfokozatra vált. Ez is a nagy jósága, hogy ennél többet kívánni bűn lenne. Mert ezek a filmzenei albumok, amilyen ez is, nagy egészek, színesek, hangszergazdagak, idegen- és ismerős plébekénekesektől zajos, amik pont nem mondhatóak el sokszor egy akármilyen bandra, énekes lemezéről. És az igazság is az, hogy amíg az egy idő már után unalmassá válik 7-8 szám után, mert ugyanaz megy már fél órája, addig egy ilyen dalösszes esetében, ha eltalálják a felek, mint itt, akkor az őrült végeláthatatlan végtelenített zenejátszást von maga után. Ennél szebb bókkal pedig már nem lehet élni, tehát barátkozzatok meg vele, hallgassátok, ajánlgassátok, mert a Vanakkam Chennai az idei év egyik legévzenedúsabb korongjainak elittáborába tartozik, megérdemli. Megérdemlitek.
Minden egyéb kommentár nélkül ragadjuk meg a pillanatot meg a hetet, a hét első napját és hirdetjük a bw kontentot egy pár poszt erejéig. Jóllehet a mostani éppen hogy kivétel ez alól. Hiszen a Vanakkam Chennai egy tamil nyelvű kollywoodi mozi, de ő is nemzeti kincs, van annyira mint bw, szeressük tehát nagyon.
Ez most akkor jól helyre rakja a fene nagy fantáziánkat. Hogy elképzelünk ezt, és az úgy lesz, aztán meg a fenéket, mégsem.
Utolsó kommentek