19 percben. A Sajid-Wajidtól, akik azután kerültek csak képbe, miután a SEL nem vállalta el ezt a melót. Mintha érezték volna, hogy ez lesz. Ez. Magyarul a big semmi. Amit én azért sajnálok, mert szerettem volna szeretni, tényleg.

A Papa Toh Band pl. első hallásra nagyon szórakoztatónak is tűnt - dal rip-off, remake satöbbi ide vagy oda. De aztán jött a végleges és már elveszett az egésznek a varázsa. Aztán ott a következő trek az Anarkali Disco, az új Munni, amitől hasonló sikereket is várnak el. A baj csak az, hogy nem működik olyan jól, olajozottan, mint az előd, ami császár volt a javából. Féltávnál helyzetjelentés: kettőből semmi.

Harmadikként jön a Right Now Now. Az árenbis, hiphopos, bieberes, akonos vonalon mozgó angol és punjabi szavakkal gyakran élő dalocska lehetne az album legjobbja, ha mégis ki kéne egyet kiemelni. Végül pedig a remikszek sora előtt (azokról egy szót se inkább) még a Do You Know utazik velünk vissza a retroba, egészen a Rajesh Khannaig. Legalábbis ő juthat eszünkbe róla, azok az idők. És hát aki azt nem szerette, ezt se fogja. Egyébként Shreya Goshal énekel még benne, khm, kár érte. Meg az egész lemezért.

Hol itt az iksz faktor, az Oh Girl You're Mine éppen. Nagyon gyenge, nagyon kevés. Legutoljára a Jodi Breakers volt, mozgott ezen a szinten. Arról nem is írtam inkább, de itt talán a Sajid- Wajid miatt többet vártam, és nem lehetett karakter nélkül hagyni a dolgot. Még átlagosnak se átlagos. Csalódás.