calacitra

Ha jól néztem vissza, meg osztottam-szoroztam, akkor úgy a felét sikerült eltalálni a nyertesekből. Ami nem azt jelenti nyilván, hogy bw változott előnyére. Sőt. De igazából hozta a formáját. Amiért nem vagy igen szeretjük. Bár azt minden elmond, hogy még egy díjat is képesek voltak kitalálni a Chennai Expressnek, csak hogy SRK is boldog legyen.

Az meg hab a tortán, hogy az ő távollétében, miután a Happy New Year forgatás során megsérült, megjelent Salman Khan a vörös szőnyegen, és még fel is lépett, tolt egy laza performanszt, ha már ott volt.

Ezt túlizgulva, meg ezen meglepődve azért sok más funfaktort nem tartogatott az idei Filmfare. Kifejezetten gyérnek, és szürkének tűnt, már amit láttam belőle. Bár az is lehet, hogy a tavalyi fantasztikusos show után csak visszazuhant, berendezkedett arra a szintre, amit amúgy is megszoktunk már tőle.

Engem pl. ez a Priyanka-Ranbir host nagyon hidegen hagyott, hát még a 2050-beli témázás, amit lezavartak. És sajnos a performanszok se adtak hozzá sokat az élményhez, vagy emelték volna a gála, az est színvonalát. A díjazottakról meg ne is beszéljünk. Vagy de. Inkább. Lássuk őket, a hajtás után.

Azért nem az összeset, csak párat kiemelve, ami fontosabb, meg amit én érdekesnek találtam, vagy örültem neki. Aki viszont szeretne öreg lenni már holnap és kiváncsi a többire is, az itt megtalálja magának, kimazsolázhatja, megrághatja, ha ahhoz tartja kedve.

Ha trollkodni akarnánk, vagy mindenáron tűt keresni a szénakazalban, akkor azt mondanánk, hogy a Satyamev Jayate semmi másból nem áll, csak abból, hogy Aamir Khan zabál, majd sír, majd nassol, majd krokodilkönnyezik, majd ugyanezt végtelenítve sok részen keresztül. De mivel mi alapvetően hiszünk benne, neki, és teljesen osztjuk a nézeteit, bírjuk nagyon (bár ez azt jelenti, hogy most egy ideig megint nem forgat filmet, #sadpanda), nem mellesleg tényleg olyat tett az első évaddal, amit Indiában addig senki nem mert, így igazából annyit sírhat és ehet, amennyit akarhat. És fog is amennyit, mert jön a népszerű tévés 'based on true story in India' showjának folytatása. Következik, következzék a második felvonás. Ahhoz meg az első felvezetés promó formájában (amit mond). Jai Ho!

Mit kapunk akkor, ha 2012 legjobb bw filmjéből, a Kahaaniból kivesszük a terhességet (why?), de megtartjuk a férjét kereső asszonyt? Hát bizony egy telugu feldolgozást. Ez lesz az Anaamika. Nayantara meg az új ottani, tollywoodi wannabe Vidya Balan. Ami furán is néz, hat ki elsőre. Mert véleményünk szerint azt csak Vidya Balan játszhatja el úgy, ahogy azt kell. Egyáltalán nem jött ránk a nézhetnénk a trailert csodálva, viszont az eredetit még így is bármikor, bárkivel, bárhogyan. Ettől még ez lehet működőképes, csak nem hiszek neki, meg benne.

Ami Dhanush volt bwnak tavaly, az pont nem lett Ram Charan. Aki ugyancsak 2013-ban abszolválta első hindi nyelvű moziját. De a debütálása, a Zanjeer feldolgozásban nem igazán jól sült (bezzeg a Ranjhanaa) el és akkor szépen fogalmaztam. Talán, ha többet táncolt volna, talán. Persze nem ő volt a banánhéj, nem rajta csúszott el. Most azonban visszahajokázva a hazai vízekre, tollywoodba, a telugu nyelvű filmekhez megpróbálja ott folytatni, ahol anno még a bw kiruccanás előtt abbahagyta. Drukkolunk neki, bár nagyon nem kell, ez az ő igazi játszótere, szóval menni fog. A Yevadu lesz a címe. Ennek a dalbetétnek meg a Freedom. Sálálálá.

Ami Ágh a Vas Népének, az Anirudh nekünk. Detto. Mert ha csak tehetjük, akkor foglalkozunk vele. És tesszük is, erről pedig már ő tehet. Mármint ez utóbbi.

Aki bár még legújabb dalszerzeményeit nem osztotta meg a köz kívánatára, valamikor három hét múlva ilyenkor fognak nagyon durván elszabadulni az indulatok, és az Anirudh egy napra eső posztok száma, de szerencsére van kontent tőle, belőle, hogy addig se unatkozzunk különösöbben, vagy kellene hiányolnunk az életünkből. Nem mintha el telne nap nélküle, vagy akármelyik zenéje nélkül.

Egy a lényeg, Vivek Siva se bírt nyugton maradni a seggén, egy helyben ülni, miközben hallgatta ezeket a slágereket, azon belül is a Vanakkam Chennai filmzenéket (amiket mi egyesével másodpercről-másodpercre kielemeztünk becsesen), és összerántott a négyből egy mesápot, mert az és azt úgy illik hozzájuk, megérdemlik, meg miért ne, az úgyis sikk lett.

A végeredmény? Hát nem kérdőjelezem Vivek hozzá vagy nem hozzá értését ehhez a mashup szakmázáshoz, de hogy nem olvasta azt a könyvet, ami erről szól, arra mérget vennék. Legalábbis azt a fejezetet átugrotta, ahol a hogyan kezdjük el a mesápot témát boncolgatják, elég csak itt ebbe az első pár másodpercre belefülelni. Már-már szörnyű. Olyan, mintha el se kezdődne, vagy kezdődött volna igazán.

A folytatásban viszont egészen magára talál. Ergó ne hagyjátok annyiban, mert kezdi érezni az egésznek a miértjét. És mi is egyre jobban élvezzük. Persze ehhez a zenék is kellenek, amik olyanok, amilyenek. Anirudhosak, nagyon, jó értelemben naná. És a befejezésre meg már majdnem el is felejtjenénk honnan indult még anno, csak amikor újráznánk jövünk rá, hogy jaj.

Nem rossz szumma, de talán Higuainnak ajánljuk inkább, hátha akkor nem érzi egyedül magát, mert a Chievo elleni helyzete legalább akkora kihagyott ziccer volt és lett, mint amit Vivek bemutatott itt nekünk a Vanakkam Chennai mesáppal.