calacitra

Ha eddig nem volt biztos, mától az lett, a pokolra jutok igen. De ha ehhez az kellett, hogy az év egyik legjobb indiai filmzenéjét (nem, nem bw a drága, hoho) lássam magam előtt enyhén szörnyű minőségben, hát így jártam. Megérte. Megérdemelte(m).

A telugu kasszasiker Nenokkadine Aa Tuzo Mogh Korta dalbetétszerzeményéről van szó, meg azokról a rángató, elmosodott képkockákról belőle, amit a most következő videóban vehettek szemügyre, már ha akartok. Bambi, rubik kocka, Kriti Sanon.  

Én nem bírtam ki, ugye. De annyira, annyira egy húron pendülök vele, hogy az év 34. napján ki is kiáltom évzenének, az is. Miközben lövésem sincs mi jön, jöhet még ezek után.

Ami viszont vicces, hogy ha moziban látnám biztosan feltörne, előjönne belőlem az indiai aktív közönség énem, aki nem bírna magával, ülve ott egy helyben. Fütyülnék, táncolnék, plébekelnék. Szóval ilyenkor nagyon egyetértek az ottani nézőkkel, és nézői szokásokkal.

Egyétek a vattacukrot. Meg hallgassátok. Mert erre még a medve is felébredne téli álmából.

Az a helyzet, hogy Tél Tábornok hivatalosan is visszavonulót fújt. De csak most azután, miután összefutott ezzel a telugu nyelvű filmzenével, ami akkora jóság a köbön, hogy a karácsony ahhoz képest pizsamaparty. Komolyan kint már süt a nap, veszem is elő a napszemüveget, és elképzelem, hogy Mahesh Babu helyén, a nem csúnya színésznéni oldalán veretem szét magam erre, az Aww Tuzo Mogh Kortha című dalra, és plébekelek, utánzom le a csudabaromiállat koreográfiát. Teljes kiszerelésben itt fülelhető be, míg a betétért még várni kell egy ideig sajnos. Pedig hát azzal együtt ütni fogja bw összes még meg se jelent dalos, táncos videóját. Fülpornó még utoljára az év végére.

Minden egyéb kommentár nélkül ragadjuk meg a pillanatot meg a hetet, a hét első napját és hirdetjük a bw kontentot egy pár poszt erejéig. Jóllehet a mostani éppen hogy kivétel ez alól. Hiszen a Vanakkam Chennai egy tamil nyelvű kollywoodi mozi, de ő is nemzeti kincs, van annyira mint bw, szeressük tehát nagyon.

Szóval ennek a filmnek az egyik dalbetétjét választottuk ki hétkezdő himnusznak, ami megadja, amit ilyenkor szokásos és kell. Az Oh Penne, ahogy a filmzenei album többi darabja, tesója, Anirudh Ravichander szerzeménye. Maga a dalbetét pedig annyira friss hozzá meg alá, hogy eddiglen keveseknek adatott meg az élmény, hogy láthatják, így, ilyen formában, nem is moziban. Exkluzív és satöbbi. Tapadjatok rá, a dallamra, meg ránk.  

Szeretem azt, ami déli. Szeretem azt, amit Anirudh csinál. De azt nem, aki ehhez a dalbetéthez a koreográfiát feltalálta. Inkább ne tette volna.

És igen, ritka, de teljesen egyet kell, hogy értsek azokkal, akik szerint ez most mellé meg félrement ilyen szempontból nézve. Ami aztán úgy ahogy van, haza is vág az élményből, és lehúzza minden összetevőjét, ami jó is benne, meg elveszi a kedvem tőle.

Leginkább kémiátlan, unalmas az egész táncrésze a csomagnak, sehogy se akar működni, nem élvezetes, mintha a tisztelt koreográfus nem igazán kapta volna el a fonalat, a dalt, a lényegét, ezért pedig nagy kár volt.   

Mert ilyenkor aztán hiába pazar a színkavalkád, furi a helyszín, vagy kiváló a muzsika, még annál is szebb Priya Anand, mert ez nem énekli ki a sajtot a szánkból, ez kevés ahhoz, hogy elfeledtesse azt, ami ott történik mozdulatügyileg. Inkább hallgatom, mintsem nézzem tovább. 

Ez most akkor jól helyre rakja a fene nagy fantáziánkat. Hogy elképzelünk ezt, és az úgy lesz, aztán meg a fenéket, mégsem.

Egyszóval ki hitte volna, hogy ebből az Anirudh féle filmzenéhez ilyen kajak nyugati, de kellően keleti mázas klipszerűséget hoznak ki. Első blikkre cudar látvány, és van benne pár amúgy máskor, más esetben el nem nézendő gond is vele (Adhit miért hagyták ki annyira???), viszont marhára tetszik, így kit érdekel.

És maga a zeneszerző, zenei rendező is megmutatja magát széles világnak, hogy tud ő táncolni. Tényleg tud. Picit vicsesen (Adhinál nem), modorosan, darabosan, de nem is ezért szeretjük. Hanem a zenéért. A zenét meg ezért a látványért. A koreoért, a csudaklassz színekért, környezetért. A csúcspont mindenképpen az, amikor a lányok is elmennek, ott engem a libabőr kerülget, akárhányszor is nézem meg.

Az meg gigafakt, hogy bár kifejezetten jó a dal önmagában is, de ezzel az őrült videóanyaggal kifejezetten jobb lett, hatványozódik az élmény. Aki nem hiszi, hajtson utána. Aztán meg higgye csak el, hogy az öklét rázza rá, és nem tudja felfogni mindazt, ami előtte történik.

Verdikt. Százszor ez, mint a Lungi Dance. Csencsencsencsen.