calacitra

Ez is annyira várható volt. Pont mondtam a Heernel, hogy a zene lehet akármilyen kaki, ha a dalbetét nem lesz az. És nem lett, mert Chopra (gyönyörű snittek hébe-hóba azért befutnak). Magyarul Rahman ezt benézte most nagyon.

Mert vegyük azt, hogy a Shreya és Mohit páros mit énekelt már az Ek tha Tiger Saiyaraanal? Húha! Na és itt? Ég és föld a difi. Amíg az egyik az év legzenéje, addig másikon éppen hogy el nem alszok. De persze ez nem az ő hibájuk.

Valamint az sem, hogy a Kat-Srk jodi első blikkre kevésbé áll jól a szemnek, mint ugyanez (Kat) Salmannal volt. A kémiáról nem is beszélve.

A megdöbbentően, de egyáltalán nem mulatságosan laposra sikeredett AR Rahman és Gulzar féle Jab Tak Hai Jaan filmzenei korong legműködőképesebb, élvezetesebb dalával ébredtem ma. A Heerrel. Mindazok után, hogy tegnap pont ugyanezzel feküdtem le. Taps, taps.

Tehát mondhatni akkor, hogy ettől a másodperctől kezdve életbe lépett a dallamtapadás törvénye, Harshdeep Kaurral az élen. Aki hát egy maga megmenti a soundtracket meg Rahman hátsóját a teljes leégéstől.

Az album verdiktje az dióhéjban, hogy a zseni nem zsenizett, a csoda pedig elmaradt. Olvasom, hogy sokan zenei mérföldkőként tekintettek rá korábban, miért ne, hiszen Rahman legutoljára a Rockstarral ilyet hajtott végre. Sadda Haq és a társai ugye. Na azok aztán zenék voltak. Na és azokhoz képest nagy a kontraszt most. Hova tűnt damon hill ar rahman?

Mert egy darab igazán klasszikusgyanús van csak kilenc közül? Nem ezt szoktuk meg. Nagyon nem. A hype meg egy dolog, kids. Hisz nem arról van szó, hogy nagyon vártuk. Egyszerűen a név kötelez, nem tudsz úgy tekinteni rá, mint ha nem ismernéd, szeretnéd eddigi munkásságát, mindazt amit eddig lekomponált az asztalra. Ott vannak, beszélnek helyette. Helyettem. Ezek után persze csalódás az album. (Egyébként ezzel mindig így vagyunk, vagyok. Hisz Pritam, vagy a többi zenei rendező minden egyes ost-jét ugyanígy várom, mint ezt. Aztán vagy zsíroskenyér vagy nem. 

Végezetül amit meg írtam a tweetbe azt tartom. Egy utolsó esélye még van Rahmannak. Ez pedig YC, az operatőr meg mindenki, aki nem a zenéért felelős a teamben. Hiszen a betétek ott vannak, azoknak talán sokszor nagyobb erejük, hatásuk van a daloknál is. A kettő szorosan összefügg persze, de sokszor egyedül is képesek eladni egy igazán rossz zenét. Úgy, hogy sikerül velül megszerettetni azt, amit korábban annyira nem. Nagyon sok példa van is erre, az utóbbi évekből, szóval méjbi.

De inkább hagyjuk az albumot meg az esélyeket, nem ér meg annyit, amikor itt van ez a Heer. Ami aztán szól és szól, végtelenítve kegyetlenül, megállíthatatlanul. És oké, Rahman azért legalább ezt megcsinálta, ezért megérte, itt jön ki a zsenije, rendben. Egy pötty öröm az ürömben.

Remény, szenvedély, kétségbeesés. Ez mind a Heer. Harshdeep maga. Győztes (a dal) végig, az elektromos fuvolával, a tempóval, a gyengédségével, az üzenetével, amikért nem lehet nem nyúlni az ismétlés után.                     

Bw királya se lehet mindenben király. A következő howtomakeit pedig pont erről árulkodik. Arról, ahogy Srk megpróbál megtanulni gitározni, külön a Challara való tekintettel, meg a cameraman legnagyobb örömére (2:09, facepalm) hogy az legalább úgy tűnjön mintha, vagy mintha tényleg tudna, amikor úgy csinál hogy.

Ebben a pár percben maga a színész mesél az élményeiről, a tanulásról, annak folyamatáról, miközben látjuk is ahogy fejest ragad, és küzd a húrokkal rendesen.       

Ez nem. De majdnem.

Mint azt tudjuk, a Yash Chopra rendezte JTHJ-hoz a többek között oszkár és filmfare-díjas AR Rahman készítette el a filmzenéket. Magyarán megvolt a léc, a mérce, hogy mennyinek kell lenni az annyinak majd. Hát, izé, jelentem első fülre nem lett annyi. De azért közel állt hozzá. 

Lehet szeretni is meg nem is. Annyira azért nem tapad, ebben egyetérhetünk. Nem vonz magához, hogy hallani akarod újra és újra, viszont friss, kellemes, és Chopra szerint ez a soul of the film. Nem utolsó sorban Rabbi Shergill hangja is valami más, a mikakhoz, mohitokhoz képest már, amiket agyonhasználnak és hallgatunk. 

Viszont. Viszont ettől még nem lesz kurvajó. Nem is az, sajnos. De legalább öröm, hogy Kat és Srk első találkozását már most megláthattuk.  

Verdikt. Igazából csalódás. 

27-et mondtak, 20 lett belőle. Azaz már 7 nappal korábban láthattuk Yash Chopra új filmjének előzetését. Tudom-tudom, annak már egy egész napja, de mondjuk azt aludtunk rá egyet, hogy ne az elfogultság beszéljen helyettünk. Az biztos, hogy most már nem fog. Viszont akkor mi is változott tegnap óta?

Until I breathe this life 

Az égvilágon semmi, gyerekek. Ez ugyanolyan ááááá mint 24h-val ezelőtt volt. Úgyis, hogy nem ő lett az év trailere, de az egyik legegyedibbet neki köszönhetjük az már most borítékolható. Semmit nem mond, nem árul el. Nem picsog feleslegesen, de annál többet mutat, ami azért lehet valamilyen szinten hátrány. Bár ez bw, így whocares marad.

Tényleg nagyon szép az egész. Zene is rendben, AR Rahman mégis erre készült.  

Mostanra sikerült pl. a címet is memorizálni, hála a versnek, a dalnak, amit Srk szaval el a trailer alatt. Na pont miatta lesz izgalmas ez a JTHJ. Meg a két nő miatt (Kat-Anushka). Hogy kit választ majd, vagy kit nem. Szappan, szerelmi háromszög, minden ami ilyen hindi nyelvű filmbe kell. Yash Chopra ebben mester. Aki basszus 80! éves már. Ha más, máshogy nem tapasztalatból fél kézzel, egy ujjal is leforgat egyet már.  

Verdikt. Nem fogok, akarok elkiabálni semmit ez láttán. De jónak néz ki. Csak legyen is az majd a végén.