calacitra

Ha egy filmzenét akarsz meghallgatni erről a korongról, akkor ne ez legyen. Gondolom már a könyökökön jön ki, hogy melyik amelyik, pedig azért az igazat megvallva ez a címzene se rossz vétel.

Amúgy a Ram Leela és a Raanjhanaa szerelemgyermeke zenei téren sem muzsikál döcögve, de igazán a képkockákban éli ki magát, és mutatja meg, hogy az egyszerűség is lehet több, meg lehet így is valami nézőmágnes.

Picit már a pártfogoltam lett, fakt, tipikusan szeretném is szeretni, dévédén meg ki nem hagynám.  

Ha tehetném, most is hagynám, hogy a szívem vigyen előre, ne pedig a fülem, az aktív kritikusi közönséges énem, de az igazság az, hogy az Ishq Hai ennél többet tett azért le az asztalra. Tényleg jut eszembe, hogy abból soha nem elég. Látszik is a más zenei rendezők nyoma, itt és ott is mások alkottak. Persze az Arziyaanban sincs túl nagy hiba, ami akkora, hogy felérne egy hétfő reggeli műszak kezdéssel, de konstans fülorgazmusom lesz tőle a következő napokban, mert nem bírnék leállni vele. Habár az egész puritánsága, egyszerűsége, ami már a betétet is illeti, nagyon ennivaló.   

Amikor minden egy film ellen szól, de az mégis ráderőszakolja magát. Hiszen a Jigariyaa tipikus bw film létére már közhelynek, unalmasnak tűnhet, nagy ígéretek nélkül, a meggyőzés legegyszerűbb eszközparkjával. Főleg azoktól, aki a Tanu Weds Manut készítették (nekem nem jött be), ismeretlenebb színészekkel a főbb szerepekben (hero: Harshvardhan Deo? heroine: Cherry Mardia?), meg igaz történet alapján megtervezve. Kész, vigyázz, melódráma relé kiakasztva. 

 Ez lesz a szegények Ram-Leelaja. 

De mégis abban erős, amiben kell, hiszen valahogy a szívhez közel férkőzik. A két perc annyira tisztességesen meg van csinálva, hogy nem lehet belekötni. Míg az egész puritánsága, indiacentrikussága, letisztultsága olyan, ami nagyon hiányzik már bwból. Elvégre mindenhol csak a tupír, a tuningolás megy, és indul, ahol meg nem, ott elveszik a varázslat, ami bw-ot bw-á teszi. Itt meg érzem ezt benne, a faktort, vagy legalábbis az esélyt, hogy lehet belőle egy jó kaliberű, márkájú romantikus film. Akár bé szinten, de szerintem többre is hivatott lenne.

Engem megnyert magának teljesen. Vevő vagyok rá. Szeretném szeretni a végén is majd, nem csak azért, hogy azt mondjam, igazam volt és nem meg mondtam. Bemutató október 10-én, addig meg a dalok is besurranak.

Juj, meg jaj, ez olyan, amiért tényleg lehet igazán szeretni bw-ot. Semmi sallang, semmi modorosság, erőltetés, minden jön magától, aminek jönnie kell. A szívem boldog, az arcom mosolyra fordul, a szám meg kiszárad közbe, ahogy nézem és légéneklem velük, vagy helyettük éppen.

Pedig az Ishq Hai is csak annyit tesz, hogy hoz első blikkre egy teljesen konvencionális quawalis szerelmi témát. Az aláfelémellé vágott snittek is a sztereotípiáknak a sztereotípiái, kvázi amit egy ilyen dalbetétben el lehet lőni, azt itt kérdés nélkül ellövik.

 Mégis úgy érzem, mintha most habarodnék bele először bwba. 

Nem lehet rosszat írni róla, nagyon jól teszi a kereket, tudja mit mikor hova és miért. Az egész színtiszta, habkönnyű, ártatlan. Nagyon jól megkomponált, amihez a betét is adja az igazságot. Ez most jól is esett. Amúgy meg Agnel Roman, Fazial Hussain szerzeménye az Ishq Hai, ami a Jigariyaa filmzenéje is egyben. A filmet eladta, megyek és meg is lesem a trailert. Yikes.