calacitra

A nyolcvanas években az indiai filmgyártási klímát nemcsak a nyersanyaghiány, a filmforgalmazás államosításának gondolata határozta meg, hanem a videópiactól való félelem is. A színes televízió ekkortájt bevezetése mellett a kalózvideókban látták a legnagyobb veszélyt. Egy ellenfélként tekintettek erre, ami az indiai közönséget egyrészt eltántoríthatta a moziba járás vetületétől, másrészt csökkenthette a filmnézők hazai alkotások iránti nagy kedvét is. 1985-ben az amerikai filmek (gyakran hindire szinkronizálva) meg is jelentek a mozikban, miután India megállapodást kötött az amerikai filmforgalmazó szövetséggel. Ez vetett véget az 1971 óta tartó embargónak, ami tiltotta a külföldi filmek importját a hazai piacra.

Később a félelmek beigazolódni látszottak, a rohamos terjedés miatt India filmipara kisebb válságba került. A városlakó tehetősebbek visszavonultak otthonaikba filmeket nézni, míg az évtized végére a hatalmas előállítási költségek miatt a szervezett bűnözés, a követhetetlen tranzakciók és rejtélyes gyilkosságok borzolták a kedélyeket. De mindezek ellenére, a kisvárosokban és falvakban nőtt a mozilátogatottság, és megalakult az NFDC is (National Film Development Corporation), ami minden erejével a filmipar - technológiai - fejlesztésén fáradozott. A mai napig létező szövetség az akkori film- és a videóforgalmazás viszonyának rendezésére koncentrált, napjaikban pedig legfőbb célja olyan alkotások születését támogatni, amelyek bátran felvehetik a versenyt a nemzetközi filmgyártás alkotásaival is.

Aztán a 90-es évek végére bebizonyosodott, hogy a színes televíziózás, a videókölcsönzök, de még az amerikai mozibemutatók hármasa sem tudott felülkerekedni a hazai ízekre szabott hindi filmek iránti keresleten. Ugyanakkor a videokölcsönzők megérkezése Indiába a világ többi részének filmjeit is elhozta a közönségnek, s maguk a filmkészítők is videónézők voltak, s hamarosan szabadon kölcsönöztek motívumokat és stílusokat más nemzetek filmművészetéből. Például az indiai filmkritikusok által „India első hiteles gengszterfilmjének” kikáltott Saya (1998) című alkotás rendezője, Ram Gopal Varma korábban videókölcsönző-tulajdonos volt.

Mindezek után jelent - még - meg a műholdas televíziózás Indiában, ahol a nyolcvanas évekig nem volt számottevő televíziózás. Az első privát, hindi nyelvű műholdas csatorna, a ZEE TV 1992-ben kezdett sugározni, ami átalakította a filmek forgalmazási stratégiáját. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évektől a hindi filmek Nyugatra is kezdtek betörni, hogy hamarosan megjelenjenek Cannes, Velence és Toronto filmfesztiváljain, s elnyerjék a globális figyelmet.

1998-tól a nemzetközi piac lett a legfőbb jövedelemforrás a bollywoodi produkciók számára. Ekkortól az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban termelt bevételek gyakran magasabbak, mint amit a hazai piac nyújt. Ez az átalakulás pedig vitát gerjesztett a bollywoodi filmiparban: ki is, illetve ki kellene, hogy legyen ezeknek a filmeknek a célközönsége? A problémára jól rávilágítanak a  kilencvenes évek gigantikus anyagi sikert hozó filmjei, mint például a Hum Aapke Hain Koun…! (Ki vagyok én neked?, 1994) és a Dilwale Dulhania Le Jayenge (Aki bátor, azé a  mennyasszony, 1995). Ezekben a legfontosabb különbség a korábbi filmekhez képest, hogy a társadalmi különbségek ábrázolása teljesen eltűnik, a gazdagság és a jólét természetesnek vett közeg, kizárólag jómódú főhősökkel találkozunk. Ezenkívül hiányzik a negatív hős, a gonosztevő, és ezzel együtt teljesen hiányzik az államnak bármiféle képviselője is. A szerelmi történetekben a szerelmesek szinte mindi ugyanolyan társadalmi hátterűek, a szociális feszültség teljesen hiányzik, míg korábban a fiatal szerelmesek feláldozzák szerelmüket a család tisztességének harmóniájának oltárán. Ezek a családi szórakoztatásra szánt filmek egy álomszerűen konfliktusmentes családmodellt sugároznak.

Az 1990-es évek végének másik filmes trendje a szervezett bűnözés, a gengszterek ábrázolása. Azonban itt is jelentős változások figyelhetőek meg: míg a korábbi hindi filmekben a szegények szociális kényszerből álltak gengszternek, most ezt az életformát „választják”, hogy a luxushoz és a fogyasztói társadalom nyújtotta lehetőségekhez hozzáférjenek.

A negyvenes évek legmeghatározóbb eseményei kétségtelenül a második világháború és a - brit birodalomtól való - függetlenné válás voltak. Ez utóbbi 1947. augusztus 15-én történt meg és fordulópontot jelentett az ország életében. Új nemzetállamok születtek és megkezdődött Pakisztántól való szétválása, aminek következtében sok millió muszlim indult Pakisztán felé. De a megszülető Pakisztán területéről is hinduk tömegei vándoroltak Indiába, útközben milliók pusztultak el. India a különválás után is sokszínű maradt. Köztársaság lett, államok szövetsége, amelyeknek mindegyike megőrizte a maga kultúráját, nyelvét és a hagyományát. A szétválás azonban a filmiparra is kifejtette hatását, a filmkészítők többsége Pakisztánból Bombaybe vándorolt, ma pedig a filmipar jelentős részét az ő utódaik alkotják.

Még a háború idején egy fellendülés volt tapasztalható az ország filmiparában. A filmgyártás megerősödött, nemzetközi színtéren jelentősebbé vált, de India stúdiórendszere mégis a végnapjait élte. Bizonytalanság jellemezte, amelynek okai voltak azok a független gyártó cégek, amelyeket a gyors profit reményében számos vállalkozó hozott létre. A függetlenek népszerű színészeket, rendezőket, és dalszerzőket csábítottak el a stúdióktól, akiket sok esetben törvénytelen megállapodások keretében fizettek ki. Ezzel szemben a régebbi vállalatoknak versenyezniük kellett a személyzetért. A stúdiók nagycsalád-ideológiája ezzel végleg összeomlott.

Bár a nagyvállalatok, mint a New Theatres és a Bombay Talkies a háború idején is készítettek filmeket, de hatalmuk megrendült, köszönhetően a vertikális integráció elmulasztásának valamint a fentebb említett átmeneti „gomba módra szaporodó gyártóknak”, akiket csak az akadályozott meg a piac elözönlésétől, hogy a kormány háborús megszorításokat vezetett be a befektetésekre és a filmnyersanyagra*. Mindeközben elszabadult a feketepiaci nyerészkedés, s a filmkészítést a feketepiac haszonlesői pénzmosásra használták.

A háború utáni világ filmtermésének óriási hányada Indiából származott, ekkor szereztek először nemzetközi hírnevet az indiai filmek (Kapoor által). A mozi vált a helyi földművelők, mind a városi munkások legfőbb szórakozásává, a stúdiók gyártó cégekként tönkrementek, a bankok nem fektettek be a filmiparba. A gyártók sok esetben maguk finanszírozták a munkálatokat, kegyetlen piaci helyzet alakult ki. Sok film befejezetlen maradt, a sikeres produkciók nyomán tucatnyi másolat és folytatás született, míg a felkapott színészek 6-10 filmben dolgoztak egyidejűleg. A produkciók száma egekbe szökött, még az 1960-as évek elején is 250 és 325 között mozgott évente, de ez már az aranykor meséje, ami egy következő nagy időszaknak tekinthető az indiai filmtörténetben és egyúttal a bollyszagában is.   

* az 1950-es évek elején alakult meg a nagyobb filmgyártó régiók cenzúrahivatalait, koordináló tanács: a Központi Filmcenzúra Tanács is, ami betiltotta a szexuális tartalmú jeleneteket (ideértve a csókolózást és az „illetlen táncot” is), valamint a politikailag vitatható témákat.