calacitra

Az 1931-ben elkészült (a bombayi Imperial Film Companynál) első beszélő film, az Alam Ara  fergeteges sikernek bizonyult Indiában. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy látva/hallva a gyártó cégek sorra álltak át hangosfilmekre - amik aztán a 30-as évek közepére ki is szorítják a némafilmet. A siker nagyban a zenei betéteknek volt betudható, szám szerint hét dalbetétnek, amivel meg is alapozta az indiai hangosfilm azóta is töretlen zenei kötödését. De a hang megjelenésével felszínre kerültek India széttagoltságából (nyelvi és területi) adódó különbségek is, amire az új technika sem tudott megoldást találni. A soknyelvűség volt az, ami okozta a fejtörést, de mivel hindit beszélték legtöbben, ergó az biztosította a legnagyobb piacot, ezért végül a filmek többsége is ezen a nyelven, így készült, készülhetett el.

Még ebben az évtizedben (1937) születik meg Kisan Kanya címmel az első indiai gyártású színes film (a fent említett bombayi stúdiónál) valamint ehhez az időszakhoz köthető az első indiai filmből készített angol változat is, a Nurjehan. De a hang megjelenése adja meg a mozinak az első énekesét W. M. Khant személyében, amiről jut az eszembe, hogy ekkor minden színész még tényleg maga énekelt nem mint most, egyedül talán csak a bengáli filmesek kísérleteztek a playback-éneklés technológia bevezetésével. Amúgy a 30-as évek filmjeire is az volt a jellemző, ami a némakorszekbeliekre, azaz igazságtalanság elleni tiltakozások álltak a cselekmények középpontjában olykor komoly témákat feszegettek, de éppúgy szórakoztatásra is készültek. Műfajilag azonban különbség volt azokhoz képest, hogy már négy típust lehetett élesebben elkülöníteni, mint korábban. Egyesek nyugati hatásból eredtek, mások ekkor értek be és nőttek fel a közönséghez, felsorolva a következők voltak:

• a mitológia filmmel kezdem, ami ugye Phalke óta fontos helyet kapott az indiai filmgyártásban, ezeknek a cselekménye valamely legendából vagy irodalmi műből származott.
• Aztán az említett nyugati hatásra születtek kaszkadőrfilmek, amelyek többsége a hollywoodi B filmekhez hasonló olcsó produkció volt.
• Jelentős műfajjá nőtte ki magát az áhítatos film, valamely vallási alak életrajzi története. A legnépszerűbbé a Prabhatnál készült Sant Tukaram vált (Szent Tukaram, 1936, Moham Sinta, maráthi nyelven), amelyet a kritikusok az 1930-as évek indiai filmművészetének remekművévé nyilvánítottak. 
• A negyedik műfaj a társadalmi film volt, ami az 1920-as években jelent meg, s az akkori időkben játszódó romantikus melodráma képviselője. Egyik leghíresebb darabja a New Theatresnél készült Devdas* (1935, hindi), ami egyben az első regényfeldolgozás is volt. 

Évente ekkor már 200 film jelenik meg, ez több, mint amiről eddig volt szó és folyamatosan növekszik a mozik száma is. Ez utóbbiak azonban egy idő után már a gyártás mértékével és a városi lakosság túlgyarapodásával nem tudtak lépést tartani, ezért például harcolniuk kellett egymás ellen a legnépszerűbb filmek vetítési "jogaiért". Mindeközben az indiai filmek iránt való nagy kereslet hatására a - külföldi filmek által uralt piacon -  világ harmadik legnagyobb filmgyártó országává lép elő, köszönhetően többek között a Sant Tukaramnak, amely díjat is nyert a Velencei filmfeszten valamint a Gyan Mukerji Kismet kasszasiker drámának, ami hazájában majd két évig szerepelt a kínálatban, de, aztán jöttek azok a negyvenes évek. 

*a Devdas Pramathesh műve egy szomorú szerelmi történet, hétköznapi hősökkel, a kasztrendszer szerinti házasság számtalan tragédiát okozó kényszeréről. Neorealizmusa révén a periódus egyik legjelentősebb filmjévé vált, hiszen elkerülte a melodramatikus hangvétel csapdáit, a sztereotípiákat, végleg szakított a színpadiassággal, dialógusai életszerűek voltak. Azóta adaptációja is elkészült, a legutóbbi 2002-ben született meg, már a mai kor leghíresebb és legnépszerűbb hindi filmsztárjait felvonultatva. 

1896. július 7. A nap, a dátum, amitől kezdve datálják a filmgyártást Indiában. Ekkor kerül sor a szubkontinens első vetítésére, egy évvel azután, hogy a Lumiere tesók bemutatják a kinematográfot Párizsban. Onnan érkezik meg ügynök Marius Sestier hat darab némafilmmel a bombayi Watson's hotelbe, amelyeknek láttán és köszönhetően aztán a helyi fényképészek nagynagy lelkesedéssel párosulva filmezésbe kezdenek. Név szerint H. S. Bhatvadekar, F. B. Thannavalla és Hiralal Sen voltak az elsők, akik ezzel foglalkoztak, s olyan hétköznapi eseményeket rögzítettek, mint két birkózó küzdelmét vagy éppen egy muszlim szertartást. Azonban az igazán nagy áttörést nem ők érték és követték el, hanem egy bizonyos Dhundiraj Govind Phalke, akit ma már szimplán csak az indiai mozi atyjaként emlegetünk. Hogy vaj miért?

Azon felül, hogy egy filmgyártó vállalatot alapított saját nevével szignózva (Phalke Films) Bombayben, még elkészítette 1912-ben az első cselekményes indiai játékfilmet, a Raja Harischandrat (képen felül) is. Érdekesség lehet talán, hogy színházakban vetítették (akkoriban így ment), színpadi jelenetekkel gazdagították, és zenei (harmónium, hegedű, tuba) aláfestések kísérték a táncos jeleneteket, amelyek már akkor rendkívül közkedveltek voltak. Három egész hétig tartott, amíg a négy tekercs, ergó az RH végére értek, ami amúgy a Mahabharata egyik történetét dolgozta fel, ezzel is megalapozva a népszerű indiai filmek egyik fontos műfaját: a mitológiai filmét*. Fontos leszögezni, hogy ezek a hősköltemények, mesék kiapadhatatlan témaforrást jelentenek egészen napjainkig, de ezekről is lesz szó majd a későbbiekben. A számok szerint Phalke & csapata 114 filmet készített két évtized alatt  és az ő munkásságát követően kezdett 1920 környékén az indiai filmgyártás iparméretűvé válni. 

Az 1930-as évek közepére már 21 filmgyártó vállalat működik az országban és száznál több játékfilm készül évente - amivel már ekkor sok külföldi előtt jár. Nem csoda, hogy ebben az időszakban alakulnak ki a filmkészítés központjai Bombayben (Kohinoor és Ranjit), Calcuttában (a New Theatres), Bombay elővárosában: Poonában (Prabhat), Madrasban és gombamódra szaporodnak el a filmgyártó cégek, amelyek egyébként görcsösen próbálták leutánozni a hollywoodi stúdiórendszert mindenáron, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ide tartozik még, hogy az évtized legnagyobb mozihálózata a Madan Theatres miután amerikai berendezéseket vásárolt és stúdiót építetett, azután egy idő elteltével arra kényszerült, hogy eladja majd mindenét, filmszínházát stb, amivel meg az indiai piacot szabad prédává változtatta akarva-akaratlanul. De amíg a hatalom gyártócégkézről-forgalmazókézre vándorolt, majd mozitulajok vetekedtek érte (producerekhez került végül), addig a filmben már a hang vette át stafétabotot a némaságtól, új fejezetet nyitva ezzel a bw filmszagában. 

*még ezen kívül volt korszaknak másik kedvelt műfaja a szentekről, nemzeti hősökről szóló eposzok, történelmi kalandfilmeknek. Ezek között már koprodukciós alkotások is előfordultak, ahol Indiát egzotikus helyként ábrázolták, titokzatos udvari élettel, szertartásokkal, elefántokkal és tevékkel.