calacitra

Meg mindenhol. Még a legutóbbi posztban is. Most meg az igazán éles szeműek kiszúrták, ahogy pár másodperc erejéig feltűnik a Pókember előzetesben. A színész erről azt mondta, hogy az In Treatment sorozat miatt találtak rá. Marc Webb meg is kereste, de nem igazán érdekelte őt a projekt. Először. Majd másodszor már igen. Leginkább a gyerekei miatt, akik teljesen izgatottak lettek attól, hogy apjuk egy hálivúdi pókemberes moziban szerepelhet, ezért végül igent mondott. A többire meg ott az előzetes, kb 1:20-nál tessék nagyon, de nagyon odafigyelni. A wiki szerint Dr. Ratha lesz a neve a filmben. Ha valaki nem emlékezne rá, így az arcra, akkor mondanám, hogy láttuk már egy bizonyos Gettómilliomosban rendőrt alakítva. Na onnan ismerős annyira.   

Azt sajnálom igazán, hogy ilyen rövidre fogták, vágták az egészet. Hogy mennyire? Egy kemény perc basszus nem több, pedig elnéztem volna még tovább. De ettől eltekintve legalább nem beszélnék mellé (az idő is szorít), sőt a grafikában is lehet gyönyörködni, személyes kedvencem, ahogy az indiai figurák a jeggyel a kézben táncolnak. És hát a tanulság is ott a végén, hiába nagyobb a H nevezetű...

Big in Bollywood Infographic from Douglas DeVore on Vimeo.

Bár Hollywood és Bollywood egyaránt nagy, üzleti alapokon működő filmipari egység, sem felépítésükben, sem működésükben nem hasonlítanak egymásra. Viszont ennek ellenére is hatással vannak egymás filmiparára, és egymás filmgyártására. Jóllehet India szerkezetileg éveken keresztül hasonlított egy belterjes filmhálózatra, ahova nem engedte be a külföldi filmeket, de idővel, ahogy az indiai film megjelent a külföldi piacon, úgy jutottak be parallel az országba a külföldi filmek is, pl. a televízió segítségével. A videotékákban többek között felhalmozódtak az idegen országok filmjei, amelyeket látva a rendezők új módszereket sajátítottak el, Bollywood tanulni kezdett Hollywoodtól (ami nem minden esetben jó). Soha addig nem látott cselekmények, narratívák képében jelent meg a külföldi film Indiában, ami később, egészen napjainkig érezteti hatását a bollywoodi filmekben s azokon keresztül.

A XXI. században például már több olyan hindi alkotás születik meg, amely a hagyományok; kulturális gyökerek, mitikus mondák, társadalmi-szerelmi alapsémák mellett emlékeztetnek valamely hollywoodi kasszasikerre. Ahogy a szövegek egymásra való reflektálása, azaz az intertextualitás nagy divat Bollywoodban, úgy használják fel előszeretettel a nyugati filmek cselekményét, annak vázát, egy-egy szálát a saját műveikben. Ezért is hányja az indiai angol nyelvű média gyakran a bombayi filmipar szemére, hogy hollywoodi filmek „olcsó másolatát” készíti. Televíziós műsorok és filmes magazinok rendszeresen leleplezik a szakmát, amennyiben részletezik, hogy mely hindi filmek másolnak amerikai filmeket. A vádak gyakran túlzóak: előfordul, hogy egyetlen jelenet utánérzéses jellege miatt utánzatnak bélyegeznek egy egész filmet. A nyomtatott és az elektronikus média azt sugallja, hogy titkokat tár fel, jóllehet a hindi filmkészítők teljes nyíltsággal beszélnek inspirációs forrásaikról.

A történetötletek eredete Indiában sosem bírt különösebb fontossággal, mivel már az első játékfilmek sem eredeti narratívák, hanem a film előtti idők hagyományait képviselő epikus és mozgásszínházban feldolgozott hindi mítoszokon alapuló történetek voltak. A bombayi filmiparban mindennaposak az olyan kijelentések, hogy minden film alapja a Rámájana vagy a Mahábhárata – azaz a hindu eposzok. A szakmában elterjedt vélemény szerint, bár a legtöbb történet nem eredeti, ezek tálalásának, feldolgozásának újszerűnek, frissnek kell lennie. A szerzői jog csak akkor sérül, ha egy író szó szerint átveszi egy idegen műből a teljes történetet vagy a cselekményelemek nagy részét. Ezért mikor a bombayi filmesek átveszik, vagy lemásolják hollywoodi filmek cselekményötleteit, nem sértik a szerzői jogot, hiszen lényeges változtatásokat eszközölnek – ahogy a szakzsargonban mondják, indiaiasítanak - , hogy művűk megfeleljen a hindi filmes konvencióknak.

A másolás vagy lenyúlás vádjait nem csupán a konzervatív hindi filmkritikusok, néhány nyugati filmteoretikus vagy újságíró hangoztatja, hanem a bollywoodi közönség egyes tagjai is. De amíg az első két tábor túlzottan negatívan áll hozzá, szkeptikusan s láthatóan túlzóan, addig a közönség már nem annyira kritikus. Tisztában vannak vele, a tényekkel, amit maguk a filmkészítők se tagadnak le, s amikről cikkeznek az újságokban, de inkább úgy vélik, hogy a „rossz” bollywoodi alkotásokban, melyek hollywoodi forrásokat használnak fel és dolgoznak át, mind a filmesek, mind a szereplők végezhettek volna jobb munkát a bollywoodi ízlésnek megfelelő alakítás során. A hindi film nézője elsősorban a megvalósításra panaszkodik, arra tesz megjegyezést, nem arra, hogy az alaptörténet forrása honnan származik. Számára kevésbé fontos az, hogy mi történik a vásznon, sokkal inkább az érdekli, s amiatt nézi meg a bombayi filmipar alkotásait, hogy az a valami hogyan történik meg. Ezzel pedig a filmrendezőktől kezdve a filmproducereken át minden filmes szakember, filmkészítő tisztában van, ezért sem jelent különösebb gondot a történet eredetisége.

Valamint azt sem szabad figyelmen kívül hagyni a szkriptek vizsgálata, hovatartozása kapcsán, hogy a tényleges forgatókönyvírók szerepe a legkisebb a bollywoodi film elkészítési, gyártási folyamatában. Még az említett a zenei rendezők is elismertebbek, aminek gyakran hangot is adnak az indiai írók. Nem becsülik meg munkáikat, hiszen a történet minden bollywoodi filmben csupán harmadlagos szempont lehet a zene és látvány mögött. Az írók sokszor csak a zenék közti üres filmtereket töltik ki tartalommal, tehát nem egyéni ötletek alapján állnak össze a dialógok, a sztorik alapvázai, hanem az előre megírt dalok által közvetített üzenetek, mondanivalókból kell, hogy megszülessen a filmek forgatókönyve. De látva a mai, olykor zenéktől mentes bollywoodi produkciókat, ez az írói kényszer és behatároltság megszűnhet a jövőben. A nem hétköznapi hindi filmek esetében tapasztalható egy fajta témaváltoztatás, modernizálás a történet felépítésében és a filmek szövegkönyvében egyaránt, amivel, ami által a tartalmában felülemelkedhet a megszokott bollywoodi történeti sablontémákon. Bár letagadhatatlan, hogy ezen filmek nagyrészt a nyugati filmek vezértémáiból merítenek ötletet, de nem konkrét feldolgozásokként jelennek meg, hanem csupán a cselekmény emlékeztet korábban látott hollywoodi produkciókra. Ez véleményem szerint nem szentségtörés.

Gyakori, jellemző példa az, hogy nemzetek vannak hatással egymásra filmkészítés szempontjából, de ugyanez elmondható országokon belül a rendezőkre is. A hollywoodi kasszasikerek egyértelműen formálják a világ filmgyártását, annak alakulását, de ez fordítva is igaz lehet akár. Idevágó "indiai példa Baz Luhrmann 2001-es Moulin Rouge című filmje, amelyben egy Bollywood iránti tiszteletadás" érhető tetten, vagy Danny Boyle Slumdog Millionaire Oscar-díjas filmje, aminek utolsó képsorai a bollywoodi tánc jegyében telnek el. Ha ezekben az esetekben szemet lehet és tudnak hunyni a kritikusok, akkor a bombayi filmipar is megengedheti magának, kis túlzással élve, hogy hasson rá és forrásul szolgáljon mindaz a történetvilág, ami a nyugati filmgyártást jellemzi és ott előfordul.

Az Aa Dekhen Zaara (2009) című bollywoodi alkotás egy olyan embert állít a története középpontjába, aki a fényképezőgépe segítségével látja a jövőt és a masina ezen képességét kihasználva megváltoztatja saját életét. Bár a történet nem túl eredeti, sok hollywoodi filmben számtalan alternatíváját láttuk már, fényképezőgép nélkül, de Bollywoodban mégis az ilyen „elmés” darabok nem hétköznapiak. A melodráma és románc itt is háttérbe szorul, a dalok zenei aláfestésként kapnak helyet a cselekményben, a narratíva pedig veszít bollywoodi abszurditásából, naivságából és egyszerűségéből. Minden ponton érezhető külföld hatása, itt már nem a hibrid műfajok és zenék uralkodóak, hanem az egy karakteres műfaj és az aláfestő zenék. A másik ilyen (van még persze) formabontó darab a Fox (Róka, 2010), amelyben ugyancsak egy műfaj a domináns, a thriller, s amiben szintén nem kell keresni a táncos-zenés dalbetéteket, mert nincsenek beleépítve a cselekménybe, nem szakítja meg a narratívát állandóan. A történet szerint egy korrupt ügyvéd a saját nevével ad el egy könyvet, amit nem ő írt, s amelynek története nem fikció, mint ahogy azt maga gondolta olvasóival együtt, hanem megtörtént eseményeket ír le, megtörtént gyilkosságokról szól, amiért a rendőrség körözni kezdi. A műfaj által megkövetelt hangulatfokozás és izgalmak útján semmi kétség sem férhet hozzá, hogy bármelyik nyugati képviselőjével harcba tudna szállni ez a darab.