calacitra

Arijit Singh próbál jobb belátásra bírni a Haider filmzenéket illetően azzal, hogy most egyet közülük, a Gulon Mein Rangot kisujjból eldalolja. És szép-szép, csak a komfortzónámból nem tud kizökkenteni egy másodpercre sem. Nyilván, ha indiai lennék elolvadnék, repeatbe vele, és a dj shuffle monnyon le, viszont anélkül (még úgy is) sok esélyét nem látom annak, hogy a film megnézéséig találkozni fogunk nem hogy többször, akár csak egyszer. 

Ha egy filmzenét akarsz meghallgatni erről a korongról, akkor ne ez legyen. Gondolom már a könyökökön jön ki, hogy melyik amelyik, pedig azért az igazat megvallva ez a címzene se rossz vétel.

Amúgy a Ram Leela és a Raanjhanaa szerelemgyermeke zenei téren sem muzsikál döcögve, de igazán a képkockákban éli ki magát, és mutatja meg, hogy az egyszerűség is lehet több, meg lehet így is valami nézőmágnes.

Picit már a pártfogoltam lett, fakt, tipikusan szeretném is szeretni, dévédén meg ki nem hagynám.  

Az első negyven másodperc olyan váratlan és páratlan, amire mindjárt felkaptuk a fülünket, hogy ezmiez. Hát S-E-L. Akik a Kill Dill fimzenéit vállalták most magukra, készítették el a mi legnagyobb megelégedésünkre.

Mert bár az is igaz, hogy régóta sok van a számlájukon, és adósak soksok évezenével, azonban mégis csupa öröm újra szembe tallálkozni velük audioügyileg.

A jelen daldarab egy tételre felgöngyölített, szokás szerint érkező címadó filmzene, amit az unikum mivolta miatt nem lehet halálian unalmasnak vélni. Van benne western dejavu, bw mainstream pop, és a refrének refrénje, ami felteszi a pontot az i-re.

Miközben a szemünket sem kell lecsukva tartani. Hiszen a trailer után szabadon itt is megajándékoznak néhány egészen fura színvilággal, és beállítással megáldott jelenettel, amikhez csak jó mozizást tudunk kívánni, de azt nagyon és nagyot. 

Kipipálhatjuk, mert a Khoobsurat az összes dalához megkapta a jól megérdemelt betétjét. Legutolsóként a Bal Khade került elő, és fel a színpadra. Ahol Sunidhi Chauhan az Abhi toh party egyszemélyes badshahja. De Sonam se maradt ki. Csak Fawad. Vajon miért. Ehhez már a dal kell, de megadja a választ rá igen. Ami egyébként újfent különc darab, mármint filmzene téren. Nem kifejzetten slágercentrikus, messze van attól, viszont ha elkap, akkor gépszíj.

Daniel B. George-nak egy Neeti Mohan is kevés volt. Saját főztjét kell most lenyelnie, ami még akár szebb napokat is megélhetett volna, de ezt kútba dobta, vágta azzal, hogy túl finomra hangolta a következő Sonali Cable filmzenét. Meg túl biztosra ment. Pedig egy kis tökösséggel, nagyobb szabadsággal, innovatív elemekkel egészen barátságos kis muzsika születhetett volna a Sapney Apneyből. Ami végülis még így se ad fülmérgezést, szól tömegoszlatóan, a filmben is lesz helye, de igazából már nem is emlékszem rá, holott az előbb hallgattam meg nem is első alkalommal. Jönmegy kategória, semmi különös.