calacitra

Talán még a spanyolok #vb kiesésénél is elképesztőbb az, hogy a Sachin-Jigar ezzel a Humpty Sharma Ki Dulhania filmzenével milyen egy sablongenerált, rémegyszerű, erőtlen tettet hajtott végre. Amit hát még a csilivili hiperszuper képkockák sem tudják megmenteni. Pedig aztán minden megtettek a készítők ezen a téren, állták a sarat, ahogy a Saturday Saturdayban sem volt ez másként. Viszont a szem helyett a fül maradt szárazon, és azt nem találták el, amikor pont várható volt, hogy na majd most. Többet vártam ennél. A fenomenális raprészről meg ne is beszéljünk, blah.

Valaki írta jól kommentekben alul, hogy 'so usual'. Mert ha nagyon választanom kéne, akkor a tamil Race Gurram féle Sweety mellett tenném le a voksomat. Sőt. Igazából ha már itt vagyunk, akkor össze se lehet hasonlítani a kettőt. Persze jójó ez egészen más nyelven, más műfajban utazik, de a Bobby Jasoost se a zenéiért fogjuk szeretni. Mindamellett viszont azért nem is kukába való, elvakultaknak betalálhat.

A Dzsoni dzsoni nem az a fajta dal, amivel egy elefántot meg tudsz állítani, ha feléd rohan totál barátságtalanul, de mégis a folyamatos folyadékbevitel megsegítéséhez jócskán hozzájárulhat vagy akár még a helyére is pályázhat, kiválthatja, lecserélheti, ha úgy van.

A legmeglepőbb mégis az, hogy akármennyire nem szimpatikus és érezzük nem nagy durranásnak a Sachin-Jigar partyslágerét vagy miafenéjét (nem elég meggyőző, hogy parkettre hívjon magával), ennek ellenére is egyszerűen képtelenség letenni. A sor végi rímeket például indokalatlanul fejbe véstem, úgy, ahogy még egy bevásárló listát soha se de nem.

Van benne valami catchy, és most a következő videóban meg azt láthatjuk ahogy készült. Remo koreografálta, a hangulat ötösben volt, twisteljünk rá, ha mondom. 

AR Rahman legújabb LHDD daldarabja ennél fűszeresebb nem is lehetne. A Mawwali Qawwali egymaga bw. A sok fordulat, ami pályáját képezi, és a fülünkben zajlik le, erősen hajaz a gyárra, a műfajra. Meg mondom a zenére, amit pl a maestro is (nemcsak ő) tökéletesre meg leginkább szerethetőre fejlesztett. Ez persze megint olyan, hogy ahány ház. Van, akinek tetszik, másnak éppen ellenkezőleg fúj a szél. De azért az is fakt, hogy a mostani messze nem úgy adja az igazságot. Túl van kísérletezve, nem is megkapó, dallamtapadás vett értelemben. Egyszer templomi, másszor dobos, harmadszor himnuszos, amihez most még a dalbetét is kevésnek bizonyul.  

A Humshakals elfogyott. Vagy nem is volt benne több, és annyi se, mint amennyit bele képzeltünk még az elején. Mert ha a Caller Tune nincs, akkor hiába a eszelős cast, már a vonzerejét vesztené teljesen, és nem lenne már hatással tovább az emberre. Szóval azt megköszönheti nagyon.

De az igazán szomorú az a jövőre nézve, hogy valahol tudvalevő ebből nem lesz egy costa ricai feltámadás az uruk ellen már. Belesüppedt a középszerbe, a teljes érdektelenségbe, hiszen az már régen rossz, hogy nőnek öltözött férfiak futnak a tengerparton és ezzel akarják eladni. Meg úgy egyáltalán nem is vicces. Persze az indiaiaknak ez még lehet az bőven, belefér az ingerküszöbbe, nehéz őket kiismerni.

Himesht is. Egyszer fent, másszor lent. Most ez utóbbinál ejtőzik, ragadt meg a zenei kreátor. És ahelyett, hogy segítene a filmen, kihúzná abból, maga is beszürkül. A Barbaad Raat se több egynapos dalnál. Kísért a Housefull szelleme.