calacitra

A nem egy és kettő Aiyyaa dalpromó után ma már tényleg úgy készültem neki ennek a következőnek, hogy engem aztán már semmi és senki nem tud meglepni. Aztán meg play után még pislogni is alig mertem gyerekek, hátha lemaradok valamiről. Eszméletlen.

Nehéz szavakat találni. Már a zene is különös. Igaz elsőre nem annyira fülzsírtépő, csak sokadszorra adja meg magát, de Amit Trivedi szüleménye mégis, mit várunk no-sza.

Azonban az igazán nagy dolgok a szemeink előtt zajlanak le. Mert tegye fel a kezét az, aki látott jobb danszolást már ebben az évben, vagy csak le tudná követi mindazt a koreot, amit a Rani művel. Miközbe meg ja, ezt dögösen, állai dögösen (pedig nem vékony) teszi. Szerencsés is a pali, lennénk sokan a helyében. De gondolom ez fordítva is áll.

Whatever, nézni és nézni, mert eléggé rendben van.   

Még a végén kénytelen leszek megnézni a Student of the Yeart. Pedig kábé minden ellene szól, de ezek a dalbetétek nagyon olyanok, mintha rám szabták vagy direkt nekem készítenék, hogy tessék, ez a tied, tetszeni fog. És basszus tetszik is, amit látok.

Miközbe mondom, a zenével nagyon nem vagyok megelégedve. A Radha is lájti, pont hogy meghallgatom, ha nincs jobb féle. Egyszerűen semmi különös nincs benne. Erre meg itt a betéttel együtt majdnem hogy a székemmel együtt danszolok rá, sőt plébekelek alá meg fölé.

Azt hiszem akkor ennyit tesz, nyom rajta a desi faktor. A koreográfia, tánc, a színek, a környezet, minden bwkompatibilis és abszolút szembarát. Mi meg szeressük az ilyent.   

Zene borsófőzelék mellé, amit persze hogy de igen Pritam szolgáltat nekünk.

A Chup Chup Ke a Rush egyik dala, a kiváló hangú Shaan énekli, mi meg teljesen odaáig vagyunk érte. Nagyon filgúd.

A betétről. Az se kutya. Emraan Emraan, őt ismerjük, a csajt kevésbé, a neve se jut eszembe hirtelen, csak annyit, hogy a Chak De Indiaban szerepelt, azóta meg eltűnt, nem nagyon láttam. Szép páros. Jó nézni.

Nekem pontosan ennyi kell, és nem több. Megvettek, megkajáltam. Jó étvágyat hozzá. 

Ami a Mein Sharabi volt a hétfőnek, az a Teri Meri Yeh Zindagi a vasárnapnak. Annyi pici különbséggel, hogy a Life Partner dala valaminek a végét jelenti éppen. Mert záróra van gyerekek, mínusz egy hét.  

Már most. Mert holnap ennél jobb nemigen fog jönni. Az ki van zárva.

A 2010-es Crook című film (betét)dala ő egyébként. Pritam szerezte és hát egyszerűen nagyszerű. Annyira körülbelül, hogy mást posztolni mellette nem is lehet, tudok most éppen. Mert mikor velem van, le van foglalva a kezem, a szám, a fülem, a szemem, szóval minden, ami azért jó szok lenni olykor a blogoláskor. Itt meg semmi, ellop, elrabol. Bw de csodás. 

Lehet is már hogy hangosan éneklem csak nem veszem magam észre. Van ilyen. Kell is az ilyen. A zene isteni, a habot tortára meg a videó teszi fel. Pl a legpricelesebb 2:49-től látható, na az óriási instant konstans szmájli dobálást eredményez akárhányszor is játszom újra. Mert játszom újra, ez nem kérdés.

Az Emraan Hashmi oldalán feltűnő Neha Sharma pedig esélyes a hét bwbwauty titulusra. Minek utána itt is legalább annyira mérhetetletlenül, kifejezhetetlenül szeretnivaló, mint ahogy a Kya Super Kool Hai Hoonban (mindkettő most lett megtekintve, direkt egymás után persze) volt. Újra szerelmes vagyok, a dalba, a heroinba. El is felejtettem hirtelen hol vagyok. Ezt nevezem én művészetnek.