calacitra

Semmi különös, nono, csak néhány arc az utcáról, akik twistelnek a ZNMD egyik dalára. És milyen jól teszik. Szuper.

Augusztus utolsó hete, Spanyolország, paradicsomfight. Azaz a Tomatina. Ami ebben az évben sem maradhatott ki a fesztiválok sorából. És ha már nem voltunk ott, otthon, a közelében, akkor legalább egy releváns bw dalbetéttel emlékezzünk az eventről, - ahol az ételt végre nem megenni kell, hanem küzdeni vele. Fán. 

A videó pedig nem más, mint 2011 legjobb bw filmjének, a Zindagi Na Milegi Dobaranak az egyik (év leg volt ez is) dalbetétje, ami pontosan erről szól. A vörösre festésről.

A Paint it Red (IK Junoon) igaz nem olyan, mint ha ott lennél, de nem is annyira rövid, mint ha a tévében néznéd, szóval kicsit más, de egészen szórakoztató, és magával ragadó. Miközbe a zene is császár.

És ha az emlékeim nem csalnak, akkor korábban még azt is megjegyeztem, hogy akár lehetne is ez a hivatalos program dala, himnusza, akármilye, mert annyira telitalálat, hogy reklámozni kéne, vele a fesztet.     

A mindent vivő film.

A Zindagi Na Milegi Dobara. Ő tarolt, összesen 7 díjat kapott. Köztük ott van a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb dialogok, a legjobb koreográfia, és a többi leglegleg még. Nekem ebből a sokból külön öröm pl az, hogy Farhan Akhtar nyert, de igazából az összesnek csak örülni lehet, mert megérdemelten zsebelte be őket a ZNMD. Ja, hogy van valaki, aki még nem látta? Azonnal tessék nekiesni. Nem, nem csak azért, mert ennyi meg annyi díja van, hanem mert szimplán tényleg jó. Amíg nem ott volt ott a neve mellett ez a sok filmfare, addig is azt mondtuk róla, hogy az év filmje, de így talán most már sokkal jobban hihető a rajongásunk feléje.

Ami meglepetés volt.

A Dirty Picture buktája valamennyire ennek nevezhető. Főleg azok után, hogy a legtöbb eddig megrendezett awardsos eventnél elég sokat nyert. Vitte sorban haza a rendezésért, legjobb filmért a díjakat, a zenéről nem is beszélve. Most meg csak hármat. A legjobb színésznőit, bár azt nem is kaphatta más Vidyan kívül. Aztán a legjobb kosztüm díját, ez is jogos, de az év jelenetével nem tudok mit kezdeni. Bár ők inkább a zenei díjakkal, díjazottakkal vannak, lehettek így.

Akkor jöjjenek is a zenék.

A Rockstar 5 díjjal büszkélkedhet, főként a zenés kategóriákban vitt mindent, meg a legjobb férfi színészt adta Ranbir Kapoor személyében (kvázi nem láncoltam magam semmihez). Az igazság az, hogy azért itt is többre lehetett talán számítani, végül azonban "csupán" AR Rahman seggén tolták fel a szivárványt, pedig. A plébek énekeseknél Mohit Chauhan nyerése volt a biztos (Rockstar), bár nem a Sadda Haq-ért kapta a díjat, de most ezen nem veszünk össze. A női énekeseknél vártam a Saibot, de nem jött. Habár nem is gondoltam komolyan, hogy megkaphatja ezért Shreya Goshal, mégis tapsoltam volna örömömben, ha megkapta volna. Így se voltam szomorú, Shreya Goshal azonban az volt, fact. Nem az előbb említett zene vagy nem is az Oh la la Oh la la miatt (ez a The Dirty Pictureben hangzik el), amit ő énekel és már agyondíjazták mindenhol, hanem pl Teri Meri miatt, ami az év zenéi között szerepelt több listában is, erre boom goes the dynamite filmfare faktor bumm, és a győztes Usha Utup a Darling című dallal. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdemelte meg, mert jó szám az, szépen is énekli. Viszont meglepetés volt ez is.

Debüt kategória is van külön.

A Delhi Belly rendezője bizonyult a legjobbnak a jelöltek közül. Az megint más tészta, hogy Kiran Rao (Dhobi Ghat ) vagy Bejoy Nambiar (Shaitan) is megkaphatta volna, akár jelölve volt, akár nem. Delhi Belly egyébként ezenkívül még 3 díjat is összehozott, és így elég szépen zárta az évet, a filmfaret ebben a tekintetben. De azért nem érdemtelenül, mert sokan szeretik, szerették a darabot. Annak ellenére, hogy ez már csak képkockafoszlányaiban emlékeztet egy igazi bw darabra. A debüt színésznő Priyanka Chopra rokona lett, erre se kell rácsodálkozni nagyon. A férfit azonban a Force mozi egyik színésze kapta. Érdekes, de nem világmegváltó díjazás.

Fuckyeah mert sikerült nekik, és még ez sem elég

Akinek örülünk még Raninak a mellékért, és a Shaitannak de nagyon. Ez utóbbi simán megérdemelt volna többet is, de ne legyünk telhetetlenek. Ugye a Screenen már megmutatta magát, a Filmfaren meg csoda is lett volna a nyerése olyan kategóriában mint rendezés, zene, vagy operatőr, ilyen ez a bwilág na. De még így is sokkal, pozitívabb a kicsengése ennek az awardsnak, mint a röhejes oszkárnak a jelölésektől kezdve a díjazásig. Pedig lássuk be: azért Indiában a sztárok mellett még nehezebb befutni, díjig, díjakig vinni egy low budget filmnek, fiatal noname színésznek, ha senki nem karolja fel. Meg most is azok indultak, ahol a krém, a felső 10 vonult fel a filmekben, azokból vette ki a részét. Ám a lista még így is reálisabb, szimpatikusabb jóval egy oszkárénál. Talán mert tényleg a legjobbakról van szó. Nem a legcsöpögösebb, giccsesebb, modorosabb próbálkozásokról éppen. Na de hagyjuk a nyugatot, mert a kelet itt van, megérkezett.

Hova tűnt Damon Hill SRK?

Ez az egy fontosabb téma maradt még meg az idei filmfare puttonyban. Azaz a király korona nélkül zárta a filmfaret ebben az évben. Szomorú szmájlik, wow, jaj. Pedig van benne valami, abban, hogy 2011 egyszerűen nem az övé volt, és ennyi. Lehet róla szólt, tőle volt hangos, de ez nem elég, sokszor. Ahogy most sem. A marketing nem minden, talán ebből is tanul valamit Sharukh. Ezek után hiába csinált bármit is ebben az évben, szuperhősös mozit (ra.one) vagy izgalmas folytatásost (don 2), mert filmként, és színészi alakításokban is láttunk jobbat nála ennél. A tavalyi után nem jött össze neki, Ranbir Kapoor alakításával megette reggelire Dont. A rocksztár meg legyőzte a királyt. A fura az lett volna, ha ez fordítva sül el. Még úgy is SRK jó színész, csak talán majd erről a következő Chopra filmben fog többet mutatni, olyat, aminél jobbat majd tényleg nem lehet találni az évben.

Végére egy érdekesség. Az idei filmfaren átadták a 2500. black ladyt, amit pont AR Rahman kapott a legjobb zenéért. Pont. Hogy véletlen? Költői. Jöjjön inkább a lista a tovább mögött.

Méltatlanul elfedett és mellőzött volt eddig itt a blogon a Zindagi Na Milegi Dobara. Talán csak photoset és pár utalás ha van rá, más nem is nagyon. Pedig az év egyik legjobb bw filmje. Annak tartom, habár nem kimondottan az, mármint egy bw film. A ZNMD annál több (van kinek így kevesebb), inkább már valami modern darab, a nyugati trend követője, de nem az az esztelenül kopizofajta, mint az Ek Main Aur Ekk Tu éppen. Ez egy különleges utazás, élmény három baráttal, akik Spahont roadmoviezzák át, de a legnagyobb szerpentineket mégis magukban, egymás között kell letudniuk és kiegyenesíteniük. Elmondom, a legnagyobb erénye pont az volt a számomra, hogy egyrészt nem ment át melodrámába, és mégis tudott pimaszul mély lenni - a verseivel főként. Másrészt egyszerre tud humoros is lenni, kultsorokat hagyni az utókorra. Mushimushi, ugye. Nincs mese, felejthetetlen kalanddal ajándékozott meg ez a három muskétás, akik képesek voltak valami hatalmas nagy gombóc élni akarást elültetni az emberben. Mert igen, csak egyszer élsz.    

Az jutott eszembe, hogy ez a spanyol vonulat mostanában nagyon menő bw filmeknél. Akár zenei téren, akár helyszín tekintetében, de megnőtt az utóbbi időben az ezzel az országgal való képkocka kapcsolata a hindi nyelvű filmeknek (Kites, Guuzarish dal). A ZNMD pedig ezt a hagyományt folytatja, azáltal, hogy még zenéjében (a háttér adott) is a flamengo stylet keveri a hindi beattel. Ez a Senorita. A dal, ami a legjobban megmutatja azt, hogy a zene egynyelvű. Lehet maszalázni, mert embertelenül jól szól. Még annak is, aki nincs oda az egyik vagy a másik nemzet által gyártott muzsikaszóért. A SELnek meg kiváló bizonyíték arra, hogy nem felejtettek el zenét csinálni, de ezt már mondtam egyszer. Az itt következő how to make itben megtudhatjuk miből és hogyan lett a Senorita ilyen amilyen. Magát a dalt, mindenki különlegesnek nevezi (ez fura azért az Uri stb után), érdekes hangtalálkozásnak, amit nagy meglepetésre, nagy örömre a színészek énekeltek (f)el. Ők erről mesélnek többek között. Látjuk, ahogy Abhay Deolnak elsőre nem tetszik, utálja pl a részét, újravenné, pedig nincs olyan rossz hangja. Hrithik meg arról mesél, hogy jóformán nulla előkészület nélkül, felszavalták a mikibe a sorokat, és finis volt. Semmi kozmetika, hi-he-tő!

Úgy gondolom, ahogy a film, úgy ez a zenéje se bwhétköznapi. Formabontó, szerethető és bárhol bármelyik országban megállja a helyét a rádiókban. Így készült:

Kuelhunak üzenjük nem tetszik a rendszer. Indul az üzenetstop, ami hindi filmekből hol képkockákba hol anélkül ragadja meg a napot azt az egy sort, ami annyira igaz, annyira zseniális, hogy már üzenőfalra való. Idézetek jönni bwból. Arról a helyről, ahol a filmes forgatókönyvírók fabatkát sem érnek. Nem tisztelik őket annyira, mint pl egy zenei rendezőt és a filmgyártás folyamatában is az övék a tök legleglegutolsó szó. Sarkítva, pöttyet eltúlozva, de egy biztos, nem jó állás ez odaát Indiába. Jóllehet csomó film születik, de többségét nem a sztoriért, aztat rafkossága, jól megírtsága miatt szeretik, hanem egészen másért, vili, nem ismétlem el. Szóval nem néznek fel rájuk. Sokszor szedik szét is őket apró cafatokra a kritikusok egy-egy rossz film után. Amire a válaszuk egyszerű és mindig ugyanaz: de hát minek, ha nincs meg tisztelet, az alázat a munkájuk iránt? Én most megadom. Van ott is legalább annyi egymondatos, többsoros gyöngyszem, mint másutt a nagyvilágban, a nagy írók között, akik még ennél közhelyesebbek is tudnak lenni. Lecgó.   

Every moment can be a new life