calacitra

A maestro valentin napi ajándékával egészen belopta magát a szívembe. Tudom, hogy ezt éneklik a Nooran tesók is szépen, de azért mégis fülpornó volt hallani, ahogy Rahman és a medzsik, vagy ahogy írják a karizma se kopik az idők alatt. Nem fog rajta semmi, nem hallatszik rajta semmi. És semmi. Kvázi minden tiszteletem a női verzióé, de ebből kérek még. 1:29-től 1:45-ig meg olyan magasepic, hogy azt az augusztus 29-i hazai Celebrate The 80s and 90s with The Hoff event sem tudja elérni. Pedig az. De mégse.

Ha valaki eddig nem ismerte őket, akkor AR Rahman tett róla, hogy most már biztos igen. Ők tehát a Nooran Sisters, akik Imtiaz Ali új filmjéhez, a Highwayhez készített egyik filmzenét énkeklik el frenetikusan. És akkor elhiszem, meg elképzelem, ahogy a maestro ezt teljesen rájuk bízta, nekik találta ki, úgy formálta, hogy az nekik jó legyen. És jó is lett. Annál is jobb. Tetszik nagyon. Pláne a rusztikussága ami magával ragad, meg a tesók/nővérek hangjai is egészen egyedi. Miközben olyan természetes, ahogy énekelnek, ahogy a dal szól, hogy itt semmi szükség kiretusálni vagy kimaxolni az esős napokat naposabbra, mert ettől úgyis az lesz, eskü. 

Ezt megint senki nem látta jönni, hogy ez lesz majd. Egyszer valaha is. Márpedig megtörtént, nagyon is igaz. Alia Bhat lett kérem az új Sonal Chauhan. Aki a semmiből el kezd énekelni, úgy, mint a legnagyobbak. Sherya elpirul, már csomagol, hogy az idő eljárt felette, és már önjelölt bw színésznőkkel kell felvennie a kesztyűt, akik egyik percről a másikra mikit ragadnak, és még tudnak is. Alia Bhattot meg úgy néz ki AR Rahman fedezte fel, biztos hallotta, ahogy zugénekel, aztán jött neki az ötlet. Végülis egyáltalán de nem bánjuk, hogy a színészek mellett a plébek énekesek mezőnye is át-átalakul kissé, és jönnek új hangok. Hajrá hajrá. Nekünk tetszik.

Veszélyes foglalkozás ez a bw zeneszakma. Mert pl. a csilliónyi 'maahi ve' kezdetű, című dalok után ember legyen a talpán aki aztán mégis ilyet költ 2014-ben, csak azért is. AR Rahmant viszont nem abból a fából faragták, aki berezelne ettől, meg a szövegírót se kell félteni, így a Highway megkapta a maga Maahi Vejet és nem maradtunk e nélkül idén se. De tényleg ez legyen a legkisebb bajunk. És ez az is.

Pedig a jodi továbbra is vegyes érzelmeket táplál. Akár a korkülönbség, akár a színészek múltja miatt. Amellett, hogy Randeepért odavagyok, komolyan, de ez homokszem lehet a gépezetben, mégis Imtiaz Ali Imtiaz Ali, ha nem ismernénk.

Magáról a dalról meg annyit, hogy ha ez nem lenne, akkor a Highway se lenne -nyilatkozta a rendező úr. És most törhetem is a fejem egy darabig, hogy melyik lenne a rosszabb verzió, szerencsére viszont van egyik, van másik is. És jelen esetben mindkettőnek örülni lehet.

AR Rahmannak meg lehet jót tesz, hogy újra Imtiazzal dolgozhatott. Valahogy magára talált a maestro. Irány fel fel és fel. És a vicces az, hogy a dal is valami hasonló szárnyakat ad, amíg hallgatom. Biztos nem erről szól, de régen szólt ennyire jól egy AR Rahman egy AR Rahman muzsikában. Medzsik kérem szépen.

Színfalak mögötti, két dal megszületés közötti pihi a nagy géniuszok társaságában. Imtiaz Ali és AR Rahman, vagy AR Rahman és Imtiaz Ali (hogy egyik se vegye már zokon) éppen ebédszünetben lazulnak egy csöppet, dumálgatnak, vajon miről. Kitalálni is nehéz. Nem is kell, nem is fontos, a kép van annyira epik, hogy eladja magát úgy is.